IntraText Table of Contents | Words: Alphabetical - Frequency - Inverse - Length - Statistics | Help | IntraText Library | Search |
Rahóty dragonyos kapitány ur lejött Bécsből Budapestre a tizenhármasokhoz, régi „Krigskameradjai”-hoz, egyet mulatni. Borzasztó módon megehült már egy kis cigányos dáridóra a „gemütliche Kaiserstadt”-ban, ahol ugyan mindent megkaphatott egyebet, csak ezt nem.
„Családi ügyek” révén három napi szabadságot kapott; ennyi volt a legkevesebb, amivel beérhette. Imádták öreg bajtársai s kézről-kézre adták, ha közéjük került; három nap okvetetlenül kellett ahhoz hogy mindenik cimborája kapjon belőle valamit.
A dragonyosok nagy urak, hanem az „urak” mégis csak a huszárok voltak és lesznek a világ végezetéig. Rahóty kapitány előtt nem is igen emlegették a bécsi jockey-klubban azt a bon-mot-t, ami ott annyira járja, hogy: der Dragoner, die Uhlane, das Huszár; amit a dragonyos tisztek találtak ki, akik eredetileg vérbeli németek s szörnyen irigylik a huszártól, hogy ő a világ első lovas katonája. Tudták a klubban, hogy Rahótynak most is fáj a válás első szerelmétől, s hogy ugyszólván - csak afféle „ész-házasság” volt az, amit uj Dulcineájával, a dragonyos uniformissal, kötött.
Mert hát, hiába, az az „elite” az Udvar előtt s a kapitány, akiben mérhetetlen vágy volt arra, hogy emelkedjék: teljesen tisztában volt ezzel.
Tökéletes katona volt; hivatásszerü a legnagyobb mértékben. Igy aztán egy pillanatra se jutott eszébe az az őrültség, hogy megnősüljön. Az a katona, akinek felesége és siró gyermeke van, nem igazi katona többé; annak fáj a szive, ha egy nagy hadgyakorlat elválasztja epedő párjától néhány hétre; hát még ha arra kerül a sor, hogy töltött ágyu elé álljon igazi ütközetben?!...
A három nap ugy eltelt, hogy a kapitánynak éppen csak a vasuti jegy megváltására maradt még belőle ideje. Reggel nyolc órakor jelentkeznie kellett a parancsnokságnál s lóhalálában hajtatott ki a nyugati pályaudvarba, hogy a kilenc óra után induló éjjeli vonatról el ne késsék.
Kissé fáradtan s egy parányika pezsgőmámorral a fejében, furakodott előre az utasok közt az első csöngetés után, hogy ha csak lehet, egy első osztályu külön kocsi-szakaszt foglaljon le, amelyben reggelig nyugodtan alhatik. A vonatvezetőt kereste tekintetével s előre elkészitette a jó borravalót, a mivel az ipszét lekenyerezze. Éppen amikor meg akarta szólitani a derék embert, érezte, hogy valaki a karjába kapaszkodik.
- Kapitány ur, mondta izgatottan egy suttogó női hang, egyenruhája biztositék arra, hogy ön becsületes, gavallér-ember s ehhez mérten fogja magét viselni egy szerencsétlen teremtés iránt. Mindent megmondok önnek, amit tudnia kell, de most vezessen a karján; tegyen ugy; mintha neje volnék; szerezzen kettőnk számára külön szakaszt, ahová senki más be ne tegye a lábát. Talán az életemet menti meg vele.
Rahóty két másodpercig néma csodálkozással nézte a gyönyörü teremtést, aki ugy pihegett a karján, mint a galamb, amelyet végső kimerülésig üldözött a héja. Azután szó nélkül emelte kezét a sapkájához s könnyed mozdulattal hajtotta meg magát.
Néhány pillanat mulva együtt és egyedül voltak a külön szakaszban. A kapitány bezárta az ajtót s egyelőre, a harmadik csengetésig eléje állott és széles, hatalmas mellével elfogta az egész üvegtáblát. Ha valaki jönne, hadd lássa, hogy vannak már ebben a szakaszban, de azt ne láthassa, hogy hányan.
Mikor végre a vonat lassu zakatolással, szuszogással megindult: behuzta a függönyt s visszafordult.
Utitársa félénken, szinte aggódva, szemmel láthatólag nagy zavarral, vagy tán inkább erős lelki felindulással huzta meg magát a kocsi szögletében.
A kapitány ujra meghajtotta magát és szalutált:
- Kapitány ur, önnek egy pillanatig sem szabad engem félreértenie. Kimondhatatlan kétségbeesés hozott engem arra a gondolatra, hogy önben keressek védelmezőt. Az egész pályaudvarban egyedül ön volt az, akiben bizalmam lehetett. Az ön egyenruhája garancia.
Nagyon szép volt ez a szegény izgatott nőcske, de nagyon szüzies és annyira megtelve fájdalommal, mint a Krisztus anyja. Rahótyt vad düh futotta el arra a gondolatra, hogy ezt az angyalt valaki bántani meri, és sokat mondólag csapott a kardjára.
- Jól tette, jól tette, - mormogta különös, hirtelen támadó lelkesedéssel.
A nő talán nem is hallotta azt. - Üljön le kapitány ur, mondta, meg kell önnek az igazat tudnia. Borzasztó lenne, ha kalandornőnek nézne.
Gyorsan beszélt, mintha alig várná, hogy kész legyen gyónásával; néha megakadt, kereste a szavakat, de nem számitásból, hanem hogy minél őszintébb legyen. Ez meglátszott rajta.
- Nászuton voltam; most érkeztem Budapestre Bécsből, a gyorsvonattal. Hét óra ötven perckor, a keleti pályaudvarba.
Rahótynak most tünt fel, hogy az asszonyon milyen finom, elegáns uti ruha van. Nem lehet valami közönséges. A nő folytatta:
- Apám gazdag bankár Bécsben, Rhone, a hires Rhone, a Rotschildék barátja. (A kapitány harmadszor is meghajolt.) Nagyon szigoru ember az apám. Azt hiszi, hogy erős akarattal mindent ki lehet vinni ezen a világon: ahhoz van szokva az üzleteiben... Engem erővel adott férjhez... Meguntam, nagyon meguntam már a tulzott házi szigort, a mit éppugy alkalmazott velem szemben, mintha nem is leánya, hanem fia lettem volna... Kényszerüségből is, de azért is, hogy a magam asszonya legyek, szót fogadtam, férjhez mentem, apám egy barátjához, egy iskolatársához, aki majdnem olyan idős, mint ő s nagynevü orvos, egyetemi tanár Budapesten.
Erős köhögés fojtotta el szavát. Mikor magához tért, tovább mondta:
„Ma volt az esküvőnk Bécsben s rögtön utána indultunk - haza, Budapestre. Valami kábitó, tehetetlen lelki álomban voltam addig a percig, amig be nem vittek a lakásba, abba a borzasztó lakásba, amely ezentul az én otthonom kellett volna, hogy legyen. De abban a percben felébredtem s tisztában voltam azzal, hogy mi történt velem.”
„Az egyik ablak nyitva volt, s feltámadó rettegésem első rohamában ki akartam magamat vetni rajta. De valami hátráltatott. Kivülről segélykiáltások hallatszottak.”
„Emlékszem, hogy emberek futottak be s kezöket tördelve hivták a férjemet. Egy nő megmérgezte magát a házban s gyors orvosi segély nélkül vége lehetett. Az uram bosszusan kapkodott össze néhány kis üveget, a szolga egy különös edényt, meg gummicsöveket vett elő a sok orvosi eszköz közül...”
„Mintha nagyon messziről hallottam volna az uram hangját;... valamit mondott - nekem... nem tudom mit; - engem elfogott a remegés, az irtózat... Alighogy magamra maradtam, lerohantam a lépcsőn, ki a házból, ösztönszerüleg ültem bele egy bérkocsiba s hajtattam a nyugati pályaudvarba;... emlékeztem rá, hogy mikor utoljára Budapesten jártam, ilyentájt indult onnan Bécsbe egy vonat. Akkor azon jöttünk vissza.”
Már rekedt volt a hangja; a kapitány szerette volna elhallgattatni, de a szegény izgatott teremtés észrevette s intett, hogy csak ne szakitsa félbe; kimerülten s a halántékát szorongatva, igy fejezte be történetét:
- Haza megyek. Haza akarok menni, akármi lesz is velem azután. De most félek, hogy Ő kitalálja; hogy utánam sürgönyöz; valahol még feltartóztatnak;... Nem tudom, milyen jogai vannak itt Magyarországon a férjnek;... ha egyedül vagyok gyanut kelthetek, de igy önnel, egy külön szakaszban, az ön feleségének tarthat mindenki. Ugy-e?
Annyi reménykedés, annyi kétségbeesés volt ebben az utolsó szóban, hogy a kapitány szeretett volna leborulni a gyönyörü Marzsolén előtt s megcsókolni a lábát.
Ezt a tiszta szentet, ezt a boldogtalan paradicsomi Évát, aki eddigelé nem evett a tudás fájáról: még gondolatban sem tudta volna megbántani. Igazi gentleman volt.
- Köszönöm a magyarázatot - asszonyom, - mondta, némileg tétovázva ejtvén ki ezt a szót; - ha megnyugtatására volt, annál jobb. Most, ha megengedi, valamilyen ágyat vetek itt önnek s betakarom köpönyegemmel, mert hüvös az éjszaka. Ugy alhatik reggelig, mint a tej. Rahóty Gida kapitány szerencséjének tartja, hogy őrködhetik álma felett.
Csak a vonat egyhangu kattogása hallatszott ezentul. Az állomásokon unottan fujta ki tüdejéből a szuszt s ujra meg ujra tovább loholt a rövid pihenők után, bele a fekete éjszakába.
Marzsolén aludt. Mélyen és nekipirulva, ahogy a gyermekek szoktak, amikor tudják, hogy jó őrző virraszt mellettök. Dus szőke haja aranyos fénynyel villogott ki a katonaköpeny gallérja fölött; Rahóty sokáig nézte s alig birta leküzdeni a vágyát, hogy meg ne simogassa.
*
Mindössze az érsekujvári állomáson volt kissé erősebb a lárma.
Ott egy első osztályu utas szállt fel, s ugyancsak morgott, hogy nem kaphat külön szakaszt. Mikor a kapitány fülkéje mellett elment, kardcsörgés hallatszott be. Ugy látszik, valami magasrangu katonatiszt volt az illető. A vonat meglehetősen megtelt s mindenütt asszonyok ültek, akik miatt még szivarozni se nagyon lehetett a kocsik belsejében.
- Csak egy szakaszom van még ezredes ur, de ott egy fiatal házaspár van; egy kapitány ur meg a felesége.
- Ördög vigye, mordult fel az ezredes, hagyja békében őket. Itt maradok a folyosón.
A manóba is, de nagyon ösmerős ez a hang.
Nagyon szeretett volna kinézni, de alvó védencére esett a szeme.
Nem lehet. Felébredne, megijedne. Aztán ha kimozdul, nem teheti többet, hogy az ezredest kint hagyja, be ne hivja.
Majd segit magán, (már mint az ezredes) gondolta, mikor a vonat ujra pöfékelt. Elkezdett gunnyasztani s a kocsirázás lassankint őt is elaltatta.
- Marchegg!... Marchegg! - kiáltotta a kalauz.
Majdnem egyszerre ébredtek fel. Odakint ragyogó szép reggel volt.
A fiatal bécsi nő megijedt, mikor a kapitányt megpillantotta. Eszébe jutott minden.
- Istenem, mindjárt otthon leszünk.
Rahóty tisztelettel fogta meg a kezét s megcsókolta.
Kis zsebtükrét s teknősbéka páncéljából készült fesűcskét vett elő, oda nyujtotta az asszonynak.
- Isteni vagy! eszményi vagy! tündér vagy! - gondolta magában a kapitány, de csak annyit mondott: igen.
Mikor a vonat füttye Bécset jelezte, teljesen felkészülve léptek ki a folyosóra.
Ott egy marcona alak állott s mérges füstöket fujt maga köré egy virzsiniából.
Rahóty meghökkent, kiegyenesedett, összecsapta a bokáját s keményen szalutált.
A fiatal nő, aki mögötte volt, felsikoltott.
Ritter von Brixthal Raymund ezredes, a kettes dragonyosok parancsnoka, villámló szemmel, merően nézte a megrezzent párt.
- Ez az ön felesége, kapitány? kérdezte szigoruan, erősen, hangsulyozva az első szót. Azután gunyosan és dühösen hozzátette: aki miatt nekem egész éjszaka a folyosón kellett ácsorognom?!...
- Ezredes urnak jelentem alássan...
- Egy szót se kapitány! Itt nincs helye ilyen dolgok magyarázásának.
A vonat éppen megállott. Ritter von Brixthal dragonyos-ezredes lesujtó hangon szólt rá a „bünösökre”:
Beültek hárman egy bérkocsiba. Az ezredes rárivalt a kocsisra: Kärnthnerring 6.
Ott lakott Rhone Felix, a dusgazdag bankár, a Marzsolén apja, az ezredes unokabátyja anyai ágról.
A két delikvens egy mukkot sem mert szólni.
A kapitány tudta, hogy az ezredes most ugy sem hallgatná meg; a leányasszonyka meg a szemét se merte felvetni szörnyü zavarában.
Rhone bankár urnak libabőrös lett a gerince, mikor ezek igy hármasban eléje defiléztek.
Az ezredes ellentmondást és közbeszólást nem türő hangon mondta:
- A kapitány megszöktette menyecskeleányodat. Magától értetik, hogy ennélfogva ezennel megkéri a kezét, vagy kvietál. Nem türöm ezredemben a léhaságot.
- Kapitány, egy szót se; vagy-vagy!
Rahóty látta, hogyan reszket mellette az az angyal, akiről szó volt. Még sokkal imádni valóbbnak találta, mint az éjjel. Kiegyenesedett s katonásan kiáltotta:
- Ha ő nagysága el nem utasit...
- Nem utasitja el, vágott közbe az ezredes. Rhone, még ma meginditjátok a válópört. Értetted?... Azt akarom, hogy egy-kettőre, mielőbb, tul legyünk ezen a bolond eseten.
A kapitány kevélyen, valami különös, eddig sohasem érzett boldogsággal pödörgette a bajuszát s le nem vette szemét a „menyasszonyáról”, aki szendén, éppen nem neheztelve vetett rá egy-egy titkolt tekintetet.