A rejtelmes levél.

Som Dezső egyszerre két levelet kapott. Az egyik Budapestről jött, a másik Parajd-Csalitosról.

Semmiféle összeköttetése se volt a fővárosban s igy kissé meglepte a boritékra ütött budapesti bélyeg. Ritkán mozdult ki a pusztájáról s olyankor is megelégedett azzal, hogy behajtasson a megye székhelyére, ahol bevásárolt, kalabriászozott egyet a kaszinóban, kifizette az adóját s meglátogatta egyik-másik jó ismerősét. Ezzel is alig várta, hogy elkészüljön s aztán mehessen megint haza a feleségéhez, ahhoz az édes asszonyhoz, akiért élt-halt, s akivel igazi paradicsomi boldogságban turbékolt már végig vagy féltucat-esztendőt.

Csak ne lett volna oly gyönge az a szegény drága jószág! - A külsején, az arcán, a formáin, nem igen látszott, hogy baja van; de már vagy három esztendeje egyre kahicsol, meg egyébről is panaszkodik; olyasmiről, ami ellen a derék öreg vidéki doktor nem tud mást rendelni, mint ideiglenes keserves elválást, valamely női fürdővel kapcsolatban.

Most is oda van a menyecske, már egy hónapja, hogy a parajd-csalitosi kénes fürdőben javitgatja az egészségét. Onnan minden áldott nap ir az urának; a jó ember máskép ki sem birná ezt a nyomoruságos szalmaözvegységet. A Parajd-Csalitosról jövő levelekben van minden vigasztalása.

Persze, most is azt bontja fel előbb. Édes az, mint a méz. Benne van, hogy a levélke irója halálosan betege már annak, hogy nem látja az urát. Egyébiránt türhető az élet, csak unalmas egy kicsit. Olyan apácaság. Férfit alig látni, de nem is kell. Menjen a pokolba valamennyi, csak egyetlen egy jöjjön. Annak az egynek Parajd-Csalitoson is mindjárt megnyilik a menyország.

Som boldogan mosolyog. Ujra végigfutja a levélkét; minden betüt magába sziv, külön megtanul. Körülszagolja a boritékot s lopva megcsókolja. Senki se látja, de saját maga előtt is rösteli egy kicsit ezt a diákos érzelgést.

Most már hadd jöjjön a budapesti levél. Ugyan ki is irhat? Keresi benne az aláirást, nincs. Hanem az első szó: „vigyázzon...”

Somnak a hajaszálába is belenyilalik, amint tovább olvassa.

„Vigyázzon! egy jóakarója azt tanácsolja, hogy siessen mindjárt Parajd-Csalitosra. Senkinek se szóljon, se ne irjon. A kis vendéglőbe szálljon s aztán nyissa ki a szemét”.

Aláirás helyett ez volt a levél befejezése: „valaki, aki mindent tud.”

Egy ilyen levélben maga a szarvas ördög lakik.

Az ember látja és undorodik tőle; de azért nincs ereje, hogy elforditsa róla a szemét. Folyvást hallja a sátán suttogását. Azt a gazembert, aki igy meg tudta forgatni a kést a szivünkben, elátkozzuk és ha a kezünkbe kerülne, megfojtanók. De azért remegve keressük: ki lehet az a jóbarátunk, aki „mindent tud” és sejteti velünk, hogy mi pedig semmit sem tudunk?!

Som még aznap elindult Parajd-Csalitosra.

Maga sem tudta, mit akar. Csak abban volt bizonyos, hogy látnia kell a feleségét. Nem hitt ennek a gaz levélnek, de megbolondult volna, ha most hamarjában uj bizalmat nem merithet asszonya szelid nézéséből, tiszta, szüzies lelkületéből.

Hajnalban megérkezett. Dicséretére mondva, eszébe sem jutott, hogy kövesse a névtelen levél csuf tanácsát. Sietett egyenesen a feleségéhez és semmit sem törődve azzal, hogy az az álmos szolga, aki a folyosón éppen a vendégek cipőit tisztogatta, hogyan bámult rá: bekopogtatott.

Minthogy nem kapott választ, ujra kopogtatott. Akkor egy csodálkozó női hang kérdezte: ki az?

Som türelmetlenül mondta: én vagyok szivem én!...

Nem magyarázhatta tovább, mert bent éles, ijedt sikoltás hallatszott.

Somban kezdett megaludni a vér. Éppen be akarta rugni az ajtót, de az utolsó pillanat előtt valami történt, ami szándékában megállitotta.

Az ajtó kinyilt egy kicsit s a féltenyérnyi nyiláson egy álmos, borzas, mosolygó női fejecske kandikált ki.

- Jaj drágám, édes drágám, te vagy? nem jöhetsz ám be! jaj édes kedves, te!

Som beljebb nyomta az ajtót. Nem mehetek be? én?!

Bent ismét hallatszott az előbbi ijedt sikoltás. Somné az ajtóban halkan kacagott.

- Látod, hogy nem. Mert nem vagyok egyedül. Egy barátnőm van itt, akivel mindig együtt vagyunk, még éjjel is.

Ha az a Himalaya, amely a Som lelkéről ebben a percben leesett, rázuhant volna a névtelen levél irójára, menten agyonüti, az bizonyos.

Az ajtó becsapódott az orra előtt. Hallotta, hogyan vihog odabent a kis bolondos asszony. Sietve futkoztak, nyilván a ruhájokat kapkodták magokra.

Som kimondhatatlanul megkönnyebbülve, az élet felujult örömeivel a szivében, járkált a szoba előtt, a folyosó szőnyegén. Lábujjhegyen lépdelt, nehogy felköltsön valakit, s a szolgának, aki bárgyun bámulta, egy marék aprópénzt adott.

- Fogja barátom, legyen ma jó napja.

Az egész világot boldogitani szerette volna.

Mikor végre a két asszony elkészült reggeli toilettejével: Som megölelhette a feleségét.

Hosszu, kimondhatatlanul bensőséges ölelés volt az. Az idegen hölgy, akit Som eddig még nem ismert, szinte irigyen nézte. Csinos, fiatal nő volt, de nem olyan szép, mint Somné. Mikor a boldog pár belefáradt a csókolódásba, a vendég-hölgy megszólalt.

- Nem csodálom, hisz’ mindig önről beszél.

Som a hetedik égben volt.

- Hát igazán, mindig együtt vannak? kérdezte, azzal a titkolt vágygyal, hogy oly dolgokat halljon, amik minden gyanut tökéletesen agyonütnek.

- Mindig mi, válaszolt Somné. Nemi is kell nekünk más társaság. Imádjuk egymást, ugy-e cicám? De azért neked uracskám, nem szükséges féltékenynek lenned.

Ó, milyen szende, milyen szüzies volt ezzel a kacér kötekedéssel! Hogyan simult az urához, majdnem beolvasztva saját gyöngéd lényét az erős férfiéba! Hamvas arcán a nyugodt, csöndes élet üdesége volt már alig kahicsolt: csak ritkán, ha jóizűt nevetett, vagy ha sietett, lehetett hallani a megerőltetést követő gyönge köhögést.

Som mindjárt reggeli után körüljárta feleségével az egész fürdőt; megtudakolt eközben mindent: kik vannak most itt; vannak-e férfi vendégek is; hogyan viselik magokat; szoktak-e amugy szolidul lumpolni; rendeznek-e kirándulásokat.

Somné kacagott. Igen, kirándulás van itt bőven. Ő is volt már a barátnőjével a szerelmesek barlangjánál. Férfi? hát ha van, hadd legyen; ők ketten nem sokat törődnek azzal, hogy mit csinál a többi.

A közös ebédnél Som megint alaposan körülnézett. Egy pár öreges ur evett velök együtt, meg egy pár göthös, ideges leány, akik alkalmasint a hidegvizkurát használták itt. A kahicsoló szép asszony ura dühösen szurt maga elé villájával a semmibe. Azt a láthatatlan gazembert bökte meg, aki olyan ijedtséget okozott neki rejtelmes levelével.

Ebéd után a fiatal házaspár megszökött a jó barátnőtől s a hüs parkon át beosont a nagy vadaskertbe.

Somné egy pohárka bort ivott; attól gyönyörü rózsák termettek az arcán. Rádőlt az ura karjára s nagy és édes lélekzetet véve, vezette.

A pusztai naphoz szokott ember egyre részegebb lett az erdő homályában szálló különös illatoktól, amelyekbe a kigyóhagyma nehéz szaga, meg a korhadó fák dohos párázata is elkeveredett.

Mintha örökösen suttogott volna valaki. Mintha biztatta volna, hogy ebben a mélységes csöndjében a zöldnek, tapaszsza száját az asszonyéra és ne engedje többet lélegzethez jutni; hadd legyen itt elmulásuk, valami őrült gyönyörében a mámornak.

Az asszony megállott. Som felemelte a fejét. Egy mohos, sötétzöld szikla előtt voltak. A sziklában egy barlang, abba valami csodálatos játékával a természetnek, besütött a nap. A barlang smaragdzöld halvány fénynyel telt meg. Látszott, hogy a sziklafalak lent, fent és oldalvást, vastagon boritvák puha, eleven mohhal. A szikla e nyitott szája fölött egy tábla volt, ezzel a felirással:

A szerelemnek.

Som átkarolta a feleségét és bevitte a puha mohok közé. Mikor a smaragdsugarak tengerében megcsókolta az asszonyt, nem birt magával többé, szerelmesen és büszkén kacagott; kirántott zsebéből az átkozott levelet, millió darabokra tépte s széjjel szórta a barlang sötét hátterébe.

Folyvást ezt mondogatta a bámuló asszonynak: „ez a te elégtételed, lelkem! bizzál csak meg bennem, egyetlenem!”

A beteg fiatal asszony könyezve hajtotta fejét az ura vállára s mintha attól tartott volna, hogy még kérdezősködésével is megsérthetné: szeliden hallgatott.

*

Másnap hajnalban Som haza utazott.

A gazdaságot nem hagyhatta. Sietnie kellett, mert otthon már elkezdték a cséplést.

Az erdőövezte vasuti állomáshoz a felesége is kikisérte.

Senki se volt ott más, csak ők ketten. A Somné jó barátnője legédesebb álmát alhatta akkor.

A vonat megindult s amig csak a fák közt látni lehetett belőle valamit, két fehér zsebkendő integetett egymásnak szünetlenül.

Mikor minden elcsöndesült, Somné hazaküldte a kocsit; azt mondta a kocsisnak, hogy gyalog sétál vissza az erdőn át.

A harmatcsöpptől fényes lombok alatt sietve indult el. Amint az első uthajláshoz ért, a Mátyás király óriás tölgyfája mögül egy fiatal férfi lépett eléje s megragadta a karját.

- Elment? - kérdezte.

Az asszony a messzeségbe figyelt, mintha az eltünt vonat zakatolásának a visszhangjától is szabadulni akarna válasza előtt.

Végre intett a fejével s halkan mondta:

- A levelünket előttem tépte össze. Most már senkinek sem fog többet felülni.