Arany-hajért arany-sörény.

I.

Mr. H. Millarnak egyetlen passziója volt a világon: a ló.

Szép passzió; csak az a bibije, hogy aki gavallérosan akarja üzni, annak legyen módja is hozzá.

Mr. Millarnak volt. A sterlingek nem is font, hanem mázsaszámra nyomták Wertheim-kasszáját; őt magát ösmerte mindenki, a ki a társasághoz tartozott; az aranyfiatalság boldog volt, ha vele jó lábon lehetett; a kopaszodók is szivesen és vita nélkül engedték neki magok közt az elsőséget, nemcsak a vezetőszerepben, hanem a kopaszodásban is; az ő tárcája nyitva volt mindig minden cimbora számára; pisztolyai töltvék, kardjai élesek, előre nem látható esetekre számitva; szóval gentleman az egész ember, ahogy a jó és tiszta vérü ángolhoz illik.

Hozzá még az is, hogy bolond szerencséje volt a játékban, a mivel együtt jár, hogy belebukott minden szivügyébe. Az asszonyok nem szenvedhették. Lehet, hogy a tömpe orra tette, a mi olyan figurát formált az arcából, a mely leginkább hasonlitott egy mélázó buldoggéhoz; lehet azonban, hogy savószinü szemében vagy vékonynak látszó öles termetében volt a hiba. Pedig hogy tudott nézni azzal a két szemmel! Az asszonyokat mind az ájulás környékezte, ha rájok meresztette csörgőkigyóéhoz hasonló tekintetét. Ami pedig vékony termetét illette, az épen nagy tévedésbe ejtette az embert. Mert Mr. Milar nemhogy valami göthös legény lett volna, a kit hátgerincsorvadástól kellett félteni, de inkább bámulatosan kitünt sportban. Még versenylovait is többnyire ő maga lovagolta s olyankor bizony nem annyira a lóba, mint a lovasba vetett bizodalom tette, hogy a totalizatőrnél az ő számát rakták meg legjobban. Elég az hozzá, hogy megnyert életében néhány tucat versenyt; összelődözött, megszurdalt, lekaszabolt egy sereg puszipajtást; elköltött egy pár milliót, a minek legalább a felét, az igaz, hogy visszaszerezte kártyán; de olyan asszonyra, aki őt magát a pénze nélkül komolyan vette volna, nem akadt, hiába járta be a kornevillei márkival kétszer a világot.

Képzelhetni, hogy mennyire bosszantotta ez a derék Mr. Millart.

Szerencsére volt valaki, aki minél dühösebb volt, annál jobban megvigasztalta.

Loreley, az aranysörényü telivér kanca.

Ezt nem is tekintette állatnak, hanem egy négylábu lelkes lénynek. Meg volt győződve róla, hogy ezen a lovon beteljesült a lélekvándorlás misztikus dogmája s hogy Loreley-ben az őskor bűbájos asszonyai valamelyikének a szelleme lakik.

Remek egy kanca is volt az. Nagy okos szeme tudott mosolyogni és könyezni; sörénye hosszu, aranysárga, selyemtapintatu, a melyet mikor Mr. Millar elragadtatással megcsókolt, ugy tetszett, hogy a felséges állat valóságos szerelemmel néz hátra kopasz fejére.

Hát még, ha egyszer a hátán ült! Az már nem is futás volt, hanem igazi röpülés. Ahányszor Loreley futott, az aranysárga sörény rendesen ott libegett kezdettől fogva az élen. Mr. Millar egy ostor csapás nélkül haladt el a birói páholy előtt, a többi nemes állat csakugy a nyelvét öltögetve kocogott be utána.

Persze, hogy nem is adta volna a lovát semmiért sem. Az, hogy a nagy vagyonáért irigyelték, semmi. Vagyonért irigyelni lehetett még kivüle nagyon sok embert.

De Loreley-ja csak neki volt az egész világon. És ez oly büszkévé, olyan boldoggá tette a jó Mr. Millart.