III.

Nagy élvezet az, látni, észrevenni a mások csodálatát és ugy tenni, mintha nem látnánk, nem vennénk észre semmit.

Aranyhaju Katica uszhatott ebben az élvezetben, valahányszor nyilvános helyen megjelent. De kivált a lóversenyeken, ahol szabadabb a vásár, ahol nincs korlátja annak, hogy ki ki mellé kerüljön. A kinek szeme volt, mind őt kereste. Ki az a „csoda”, a ki ugy behálózta azt a világot? Az előkelő uri asszonyok a legyező mögül, a napernyő alól, majd felfalták tekintetökkel; a férfiaknak mindnek volt valami köze Péterhez, csakhogy szemtől szembe állhasson egy pillanatig azzal a remekbe készült élő szoborral, aranyoshaju Katicával.

Csak Barczikayra magára volt a dolog egy kicsit kellemetlen. Mégis egészen más az a szinházban. Ott nem akad össze egymással az, aki nem akar. De a turf! Hisz’ az nem is egyéb, mint egy szalon a szabad ég alatt. Olyan furcsa ott elmenni szó nélkül egymás mellett azoknak, a kik jó ösmerősök. Van valami sértő, valami lealázó abban a tudatban, hogy ezek itt körülöttünk most nem akarnak meglátni bennünket. Akármiért is!...

Pedig jól tudta Barczikay, hogy igy lesz, csakhogy azt hitte, könnyü lesz azzal nem törődni.

Mr. II. Millarba mintha valami démon bujt volna.

Nem akart egy percre sem tágitani az aranyhaj mellől. Ahogy odavette magát, attól kezdve rögtön elboxolt a közelből mindenkit, még Barczikayn is lóditott néhányat, hogy ne lábatlankodjék mindig az utjában.

Péter látta, hogy a hiu asszonynak még az is jól esik, hogy ez a hindu-pagodában másolt bálványalak olyan hirtelen beleőrült s azt gondolta: mi lenne akkor, ha nem volnék folyvást a közelében, ha megtürném mellette az Adoniszokat?!...

Mr. Millar el nem tudta képzelni, hogy mi az ördögért huzott akkorát a barátja az ő lábaszárára. Pedig Barczikay nem is látta őt, csak azt a zavaros tengert, melynek hiába kutatja a mélységét, csak kápráztató villogással van az tele, a miben ki nem ismeri magát a tengerész. Valami szörnyeteg ellen védekezett, ugy suhogtat önkénytelenül a vesszejével.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Csöngettek. Jeladás volt az a verseny kezdetéhez.

Mr. Millar elfutott. Következett a turf szinpadán az ő jelenése Loreleyjal.

Barczikay, aki értett a dologhoz, egész lelkéből irigyelte a hosszu angolt. Hogy ül rajta, mintha egy test volna vele! Hogy megérti minden mozdulatát, az az okos állat!... Most kezdődik a verseny. Loreley madárrá változik, patája alig érinti a gyepet, arany sörénye sárga fénynyel csillog, leng a légben. Loreley elől, mindig elől; a sikon, a fordulónál, a távoszlopnál, a célnál!... Még ott is feltartja fejét s amint diadallal átsuhan a határvonalon, fölnyerit, mintha csengő kacagással gunyolná ki az epigonokat... Nincs olyan ló több ezen a világon!...

Mr. Millar pedig a verseny után megint csak ott lábatlankodik a szép asszony körül. Hallja, hogy mennyire magánkivül van Barczikay Péter: „Micsoda ló! micsoda kincs!...”

Ugy szétnyulik a megelégedéstől a harapós buldogg-arc, mikor félreszólitja egy kicsit a magyar cimborát.

- Nagyon szép az a Loreley, te Péter?

- Kincs! Kincs! háromszor is kincs!

- De nagyon szép ám ez az asszony is, te Péter.

- No hát; hisz’ az is kincs.

- Egy eszme, te Péter!

Ezt már olyan izgatott hangon nyögte az angol, mint a ki nem egészen bizonyos benne, hogy nem a képén csattan-e majd el a felelet.

Nem ott csattant el.

Barczikay meg volt bolondulva. Meg akarta boszulni önmagát, hogy olyan gyengeszivü és még törődik a világgal; meg akarta boszulni az aranyhaju asszonyt, a miért más férfit is észrevesz ő mellette. Feltámadt benne a régi „jóvér”, a mely minden sikerült ötletet megtapsoltatott vele valamikor. Felkacagott.

- Oh te gonosz ángol! óh te kujon! aranyhajért aranysörény, ugy-e?

És nevettek hozzá mindaketten, hogy a könynyök csurgott.

És mikor már jól kikacagták magokat, akkor Barczikay Péter belecsapott az angol tenyerébe.

- Ugy legyen! Aranyfürtért aranysörény...