IV.

Mikor azután hazakerültek, Mr. Millarnak az volt az első dolga, hogy lement az istállóba, hogy bucsut vegyen Loreleytől.

A gyönyörü kanca majd eltépte a kötőféket, amikor meglátta. Nyihogott, berzenkedett, tombolt, amig a gazdája oda nem ment hozzá és meg nem csókolta a sörényét. Akkor megnyugodott.

A hideg angolnak ugy rémlett, hogy ő neki most először életében nagyon fáj a szive. Hát lesz még a világon, a ki ugy szeresse, mint ez a szép állat? Hát van még olyan teremtése az istennek, a melyikben ugy megbizhatik, mint ebben a lóban? Hisz ez a legnagyobb kincse, ez a legnagyobb dicsősége, ennek a hátán egy csodált, irigyelt, legyőzhetetlen hős, azonkivül pedig egy dusgazdag majom, a kinek az a szép asszony egyenkint fogja kiszedni minden szál szakállát.

Mr. Millar nagyon szomoruan ment fel a palotájába. Fél éjszakán át hallották a szolgák hogyan dübörög, hogyan futkos le s fel a szobában.

Nyomta az adott szó. Máris megijedt tőle.

Barczikay Péter okosabb volt.

Mikor otthon, ahol senki sem látta, a nyakába ugrott az az aranyos haju boszorkány, és elkezdte csókolni, ölelni, vad gyönyörrel, nagy boldogsággal: Péter csak elnevette magát. Már tudta, mit csinál.

- Még ebben a játszmában is az a bolond ánglius nyer, de azért én igy is imádni foglak. A szavamat pedig meg nem szegem egy arany tengerért sem! mormogta magában.