A kis néni.

Az első szerelem ragyogó és kimondhatatlanul boldog, de azért mégis szomoru emlékével vonult vissza a világtól a szegény kis néni.

Régen volt s arra az egyszerü történetre kevesen emlékeznek. Sokan meghaltak azok közül, akik tudtak róla; akik pedig még élnek, öregek már és meggyöngült az emlékezetök. Elfelejtették azt a bodrosfejü babát, aki ugy bele bolondult az ő katonájába, hogy nem átallotta miatta egy kis regénybe keveredni.

Ha a mamájának nincs olyan éles szeme, a baba elment volna a katonájával ugy, ahogy a költöző madár szokott: titkon.

Ez a borzasztó fölfedezés meghatotta a szüleit. Beleegyeztek a házasságba.

S az oltár után következett egy darab boldogság abból, amit mennyeinek hivnak s a minek a leirásához még hozzáfogni is vakmerőség lenne.

Igazok van a babonás embereknek, ha reszketnek a tulságos jótól. Nem tarthat az soká. Az ilyen nagyon is nagy boldogság távolodik a földtől s közeledik az éghez. Pedig az ég, akármilyen gyönyörü, mégis csak másvilág.

Alig néhány heti földi üdvösség után oda kivánkozott a katona. Reggel, amikor lóra ült, mosolyogva ölelte meg kis feleségét s délben már ugy hozták haza halványan, hidegen.

Szerencsétlenség történt. Senki nem tehetett róla. Borzasztó volt a fájdalom s a gyász és mégis elmult, megenyhült lassan.

Régen volt, bizony régen.

A bodros baba azóta „néni” lett, örökké gyászoló kis néni. Furcsa, mindig mosolygó, mindig szomoru szép néni, szelid leányos arccal, tünődő, mélázó tekintettel.

Azon a napon, amikor az iszonyu csapás érte, bezárta maga előtt az élet könyvét. Azóta az élők közt senkije sincsen; számára csak az a sirhalom él.

Esztendőről-esztendőre látja nőni maga körül a falubeli apró gyermekeket, azoknak mindnek „nénike” ő. A mai menyecskék mind igy hivták pendelyes korukban a bodrosfejü babát.

Isten tudja, hogy maradt itt örökre, mint a virág, amelyik szirthasadékban nő és oda nem megy érte senki.

Fájdalmát és remeteségét tisztelték talán a férfiak?

Dehogy! hisz a férfiak megpróbálják megkeresni az elrejtett tündérvirágokat. Minél nehezebb hozzájutni, annál jobban ingerli őket az eleven virág, akinek a kedvéért a ragyogó csillagot is leesküszik az égről.

Elment a hire hetedhét országra, hogy ebben az elátkozott faluban busul valaki, akiért érdemes volna kiállani a mesék tüzpróbáját. De ha a nagy kiváncsiság ide hozott is egy-egy háztüznézőt, még csak maga elibe sem eresztette az özvegy.

Megunták a férfiak, hogy olyan szekér után fussanak, amelyik nem veszi fel őket. Elhiresztelték láttatlanban csunyának, mérgesnek, esztendőről-esztendőre mindjobban elfeledték.

Pedig esztendőről-esztendőre szebb és kinyiltabb lett a kis katonáné mindaddig, amig csak a kinyilt virág sorsára nem kezdett jutni, amig csodaszép hervadással el nem jutott odáig, hogy már igazán megérdemelte a néni nevet.

Akkor is olyan volt még, mint az imádságos könyvben őrzött rózsa, amely a szent betük közt megtartja szinét és illatát, csak épen, hogy a mellére nem igen tüzhetné már az ember.

Milyen sok idő telt el ebben a magányban, közel ahhoz a zöld sirdombhoz, amely alatt a katona pihent!...

S ezalatt a hosszu idő alatt milyen hű, milyen rendithetetlen hű volt a katonához s bodrosfejü baba, akiből később a kis néni lett.

A férfiönzésnek isteni boldogsága még a hantok alatt is az a szakadatlan áradó köny, amit érte sir szerelmes asszonya. Évtizedről-évtizedre mindig csak ő érte.

A szerelmes férfiak kilencvenkilenc százaléka igy gondolkodik: „Meghalni hagyján, ha csak annyi a halál, hogy vége a szerelemnek. De jaj, ha uj szerelem támad az itt hagyott szerető szivében, ó az a pokol! Azt meg kell érezni féltékenyen a sir fenekén is.”

S ez a magába maradt asszony megőrizte minden szépségét, minden jóságát annak a számára, aki meghalt, férfira még csak nem is nézett többet. Visszasirta éjszakánkint az urát és borzongó reménykedéssel leste: nem nyilik-e az ajtó éjfélkor; nem suhan-e be rajt’ egy fehér árny, amely hasonlitana a deli katonához.

Hányszor várt csudát, eszelős vágygyal; hányszor bujt hideg ágyába titkos szemérmes reménységgel, hogy oda álmodja, akit egy órára sem tudott elfeledni! - Amikor a falu már rég elcsöndesedett s az éj némaságában még a kerti tücsök ciripelése is lármának tetszett: előszedegette nap-nap után a sok kedves emléket, ami a katonáról maradt, s vallotta nekik a szerelmet forrón, képzelődve.

Milyen tulvilági kitörései voltak ezek annak a folyvást szentebbé váló érzelemnek, amelytől visszafejlődött megint leánynyá ez az aligasszony.

Rég elfelejtett mindent, ami földi volt s ami érzéki lehetett nagy és magasztos vonzalmában. Emlékezni se igen tudott volna már olyasmire, amire fülig pirulva gondolt valaha, ha a katona melegebben, udvarolt neki, amikor férje volt már.

Egyetlen titkos gyöngéje maradt a régiből. Egy különös asszonyos kitalálás, amiről annyira nem volt bizonyos, hogy vajjon nem bün-e, hogy még meg is gyónta. Egy inget őrzött; azt szorongatta, ölelgette éjszakánkint és csókolgatta, beletemette arcát és szivta képzelt maradványát a hajdanta meleg párázatnak, amit az összegyürt vászon megőrizhetett. A katona viselte volt azt.

Ezzel aludt, és olyankor boldog álmai voltak. De hovatovább kevésbbé asszonyosak. Szenvedélynek nyoma sem volt bennök. A liliom sem álmodhat tisztábban május holdfényes éjszakáján.

*

A megnyugvás ez évekre terjedő időszaka után esemény történt a néni falujában.

Hadgyakorlat volt a környéken s egy századot ott szállásoltak el. A szép kis néninek tiszt jutott.

Vagy két napig nem is látták egymást. Az ellenség be akart törni a faluba s a tiszt fegyverben volt állandóan. Harmadnap pihenő következett. Akkor az egyenruhás vendég bekopogtatott háziasszonyához és bemutatta magát.

A szegény kis néni ugy megijedt tőle! majd elájult, amikor a tiszt kezet csókolt neki.

Mire magához tért, már elment a katona. Beszéltek-e egymással valamit, vagy tán semmit: nem is tudta a néni. Csak egyre emlékezett. Annak a hatása alatt rémülten futott be magányos szobájába s az ágya mellett levő asztalkáról felkapta a régi katona arcképét és sokáig nézte, kezét tördelve, sóhajtozva.

Ha azt mondta volna valaki, hogy az uj katonáé az a kép, nem mert volna ellenkezni vele, olyan borzasztó volt a hasonlatosság.

Szegény kis néni egész éjjel a szemét sem hunyta be. Hajnalban már a kert délignyitóval befuttatott rácskeritése mögül leste az uj katonát, aki ugyancsak korán indult a maga dolgára.

A katona nem tudott abból semmit sem. Pedig amikor a kerités mellett elment, meghallhatta volna, hogyan dobog egy sziv a rács mögött.

Vége volt a mennyek üdvösségéhez hasonló békének.

Egyetlen egy éjszaka elég volt arra, hogy megelevenedjék ezer emlék s évtizedek óta beforrott sebek tépődjenek fel.

A leányos arcu szép kis nénire alig lehetett volna ráösmerni. A szüziességnek s a fehér liliomnak a fényes simasága, mintha csak bübáj okozta volna, zürzavaros borulattá kezdett arculatán átváltozni.

Leste a katonát.

Csak a katonát leste egész nap késő estig.

S ha végre láthatta, le nem vette róla a tekintetét; azt a szép szelid szemét, amelyben enyhe alkonyat derüje volt eddig, s amely most félős, ijedős, rebbenős nézéssel tapadt a katonára.

Káprázva kereste rajta mindazt, ami megvolt a régin is, amitől ugy tudott fájni, dobogni a szive.

Szegény kis néni, de sok közös vonást talált! Talán még olyat is, ami nem igazán volt meg; amit csak a katonák egyforma külsősége képzeltetett vele.

De mikor az ő ártatlan, tapasztalatlan lelke nehezen tudott volna belenyugodni abba, hogy az uj katona nem olyan, mint a régi.

Hisz mindakettő olyan daliásan ülte meg a lovat. Aztán kék volt ennek is a szeme és napbarnitotta kreolszinü az arca.

Akárhogy volt, a szegény kis néninek nem jó volt az. Harminc esztendő álma kezdett ébredezni a lelkében; egymásra halmozott fájdalmak ujultak ki benne.

A katona volt az oka.

Őt várta a kis néni; - mindig várta. Ugy félt, hogy hiába várja; s ugy aggódott, hogy egyszer észre találja venni a katona.

Ha látta: telhetetlenül ölelte két szemével. És ha nem győzte kivárni: szemrehányással gondolt rá az egész hosszu éjszakán keresztül.

Ilyenkor jöttek a látományok. Egy bodrosfejü baba neheztelve nézett rá messziről és szomoruan intett: ...látod-látod, hogy elhagytad mulni fiatalságodat gyászban, lemondásban!...

Egy bakarasznyi boldogságért egy kárbaveszett élet!

És nem volt mellette senkisem ebben a nehéz időben, amikor ábrándok rontották meg.

A furcsa, szép kis néni jobban összement egy hét alatt, mint az utóbbi husz esztendő alatt. Hisz’ minden áldott nappal közelebb jutott hozzá, hogy megszakadjon a szive.

Milyen más volt a világ, mint az egyhangu multban, amikor egy sirdomb körül forgott a nap s a hold! S amikor a katona nem volt itt.

És most mégis mennyivel jobb, hogy itt van.

Ártatlanul és kétségbeesve engedte, hogy hadd sodorja el az az őrület, ami elfogta a katona láttára. Tehetetlenül, mint a gyermek és szorongva, mint a gyarló bünös, mondogatta: „istenem, istenem!”

Már egészen kimerült. Már nem is volt olyan leányos, mint eddig. Beesett az arca s szelid fény helyett láz volt a szemében.

Kivált az éjszakák voltak kinosak.

A régi katona arcképét minden este rettegve nézegette. Minden kis neszre összerezzent: nem nyilik-e az ajtó; nem suhan-e be rajt’ egy haragos árnyék. De azért csak nézte a régi arcképet, amely ugy hasonlitott az uj katonához.

Addig, addig, hogy tetszhalálszerü álomba merült hajnal felé.

Az álom is az uj katonát hozta eléje folyvást. De milyen élénken! Élt körülötte a semmi, a puszta levegő és láthatatlan lények beszéltek hozzá szünetlenül.

Egyszer nagy bágyadtságában kiejtette kezéből a katona arcképét. Nem mert ágyából utána nyulni. Az az érzése volt, hogy valaki majd megfogja a kezét s el nem ereszti többet.

Dobpergés és kürthang riasztgatta akkor egész éjjel, de hiába küzdött a lidércnyomással: reggelig nem birta kinyitni a szemét.

Öreg cselédje állt ágya előtt s örvendve ujságolta: elmentek az éjjel a katonák!

Szegény kis néni eleinte nem is értette meg.

- Elmentek mindnyájan, - bizonyitotta a vén cseléd. - Riadót fujtak és itt hagyták a falut. Vissza se jönnek többet.

A kis néni befurta fejét a párnák közé s csukló, szivszakgató belső sirással kezdett jajgatni halkan.

Ugyanazzal a fájdalommal, mint amikor a régi katonát hozták haza, halványan, hidegen.