Évforduló.

A férfi fél éjszakán át baglyoskodott. Valami kis privát munkát végzett, pénzért. Abban kifáradt s egy kicsit tovább aludt, mint rendesen. Bágyadtan kelt fel és sietve öltözködött, nehogy elkéssék a hivatalából.

Irodatiszt volt, ezerötszáz vagy ezerhatszáz forint fizetéssel, beleértve a lakásbért is. Jogász korában dijnoksággal kezdte s aztán, ott ragadt, mert a vizsgálatokat nem tette le. Családi összeköttetései révén sokára eljutott odáig, hogy az iroda vezetését rábizták, mert egyébiránt pontos és megbizható hivatalnok volt. De előbb nehéz esztendőket kellett a másoló asztalnál töltenie, gépies, butitó munkával. Ez alatt eltelt a fiatalsága. Közel járt már a negyvenhez, amikor végre megkapta ezt az állást. Ennél többre már aligha vihetné, akármeddig él is. Ha kellett magát szánnia valamire, ha nem akart örökké a kifőzőkhöz járni ebédre, vacsorára. Nem tért ki hát az alkalom elől, hogy megházasodjék. Annak tiz esztendeje már. Kerek ötven év nyomja a vállát. Nem csuda, ha hajlandóságot érez az elfáradásra; ha vágyik időnkint a pihenésre.

Egy kis félórával hevert ma tovább, mint máskor. De nem aludt, csak kábultan szunyókált. A szomszéd szobában sokat lármáztak a gyermekek; többet, mint rendesen. Az is bántotta, idegessé tette. Felkelt s látván, hogy mennyire előre haladt az idő, türelmetlenül kapkodta magára ruháját.

Odaát egyre tartott a zajgás. Az egyik gyerek nagy csörömpölést müvelt az evőeszközökkel s folyvást búgta egyhangu, félig siró hangon: mama reggelit, - mama reggeliit!...

Egyszer csak nagyot csattant egy ajtó s éles női hang harsant fel: - Gyuluska megverlek! lesz csend? adta rossz gyereke! (Nyilván a mama jött be a konyhából.)

A nagy hangtól a legkisebb, aki eddig még aludt, felriadt, s torkaszakadtából sivalkodott. Annak még didi kellett. Az asszony felkapta s odaadta neki a mellét.

A szakgatott, zürzavaros hangok lármájába furcsa szelidséggel olvadt bele egy diákgyerek gépies magolása: quousque tandem abutere Catilina patientia nostra?...

Már majdnem egészen felöltözött a férfi, amikor felrántották a szobája ajtaját. Az asszony állt a küszöbön a szopós gyerekkel. Jóval fiatalabb volt mint a férfi, de ő sem volt bizony a legszebb idejében. Közelebb lehetett valamivel a negyvenhez, mint a harminchoz. Ámbár ki tudja, talán igazában sokkal fiatalabb volt; csak igy, borzasan, rendetlenül, elhanyagolt állapotában mutatott többet.

Jó reggelt se kivánt. Izgatottan mondta: Gyula kérlek, megint itt járt ma a fás ember; ugy tolakodik, hogy az szörnyüség; csinálj már vele valami rendet.

A férfi felpattant. Csináljak rendet. Én csináljak rendet! Igazán nagyszerü. Hát nem kapod meg a havi pénzedet? Hát nem kéne ki jönnöd abból valahogyan? A szent látott ilyet, hogy minduntalan csak engem nyakgattok. Még az álmot sem dörgölhetem ki a szememből, máris nyuztok. Hát bankócsináló vagyok én? mi?

- Nana! csak ne tüzelj, felelt az asszony sértődve s fölényes gunynyal. Még meg talál ártani az egészségednek, kérlek szépen. Megettem én a fát?

A férfi összeszedte magát s szelidebben szólott. Gyere beljebb Eszter, zárd be az ajtót. Nem jó, ha mindent hallanak a gyermekek. Becsületemre mondom, nem tehetek többet, mint amennyit teszek. Az éjjel is dolgoztam. (Odakint erősebben búgott a Gyuluka nevü nebulo: mama regeliit!)

- Erigy, erigy, pattant fel ujra a férfi, hallgattasd el azt a komisz kölyköt, mert mindjárt megzsákolom!...

- Persze, csak ütni, mindjárt ütni. Ez a te módszered.

- De isz az előbb te is fenyegetted.

- Az más; én csak ijesztgetni szoktam.

- Hát én megölöm talán? Eszter, vigyázz, mert isten bizony még ki találsz hozni a sodromból.

- Ugyan?! - szólt a nő pikáns, lassu hanghordozással, mialatt szája körül megvető mosoly játszadozott. Talán lenne szives ezt a hangot megtartani a - fás ember számára. Az majd tud felelni.

Már nem tegezte, ami rendszerint azt jelentette, hogy komolyan neheztel. A férfi iszonyodott a jelenettől s inkább kész volt a derekát beadni, csakhogy ne legyen a feleselésnek folytatása. Mentő gondolata támadt. Remélte, hogy azzal a csöndet és békességet helyreállithatja.

- Édesem, tedd meg a kedvemért, ne tulozz annyira. Ne légy irántam olyan részvétlen éppen ma.

Megnyomta ezt a két szót. Éppen ma volt tudniillik házasságuk évfordulója. A tizedik, amelyiket olyan kis jubileumfélének szokás tekinteni.

Minden évben megünnepelték eddig ezt a napot, ámbár folyvást kevesebb kegyelettel. Az első években amig kevesebb volt a gond, még készültek is az évfordulóra. Aztán elmaradt a készülődés, de valamivel megkülönböztették ezt a napot, ha mással nem, hát azzal, hogy jobb ebéd volt, mint közönségesen. A férfi most is azért dolgozott külön, hogy megemberelhesse magát s ráadást adhasson az ünnepi ebédre. Az asszonynak eszébe jutott tegnap, hogy be kellene szerezni valamit, amit az ura szeret. De nem lehetett. Rosszkor volt az évforduló, épen a hónap végén. A fás ember már hajnalban ide szemtelenkedett a mult havi pénzeért.

A fás emberre való emlékezés még a kegyeletet is meggyöngitette az asszony szivében. Volt ugyan egy kis hajlandósága, hogy a mai napra beszüntesse a kellemetlenkedést: de a szeszélyes asszonyos eszével nem tudott elég hirtelen megválni attól a gondolattól, hogy az ura nagyon méltatlanul tesz neki szemrehányást azért, hogy sok fa fogy. És még ő beszél részvétlenségről! Nem állhatta meg, hogy erre meg ne mondja a véleményét.

- Ami a részvétlenséget illeti, édesem, azzal kár előhozakodnia. És épen ma kár, amikor feledtetnie kellene velem sok mindent.

Ha a férfi elég okos lett volna, hogy ebben a pillanatban elfojtsa mérgelődését s egy pár megnyugtató szót mondjon; talán ment volna minden a régi megszokott kerékvágásban, rosszul ugyan, de nagyobb baj nélkül. Hanem ez a nyomoruságos ember már esztendők óta hordozta magában azt a nagy lelki betegséget, amelynek elégedetlenség a neve. Látta, hogyan nőnek a gondok a nyakára, anélkül, hogy kilátása lehetne a helyzet komoly javitására. Sokat töprengett, hiába. Utóljára is titkos belső szemrehányásokat tett magának amiatt a könnyelmüsége miatt, hogy megnősült, holott nem volt vele muszáj.

Ez volt legkeservesebb gondolata. Valahányszor jobban szorongatta a sors, mindig ezen rágódott magában. És ime, mégis az asszony mondja, hogy mi mindent kellene ő neki feledtetnie.

- No, ami azt illeti, hagyjuk, vágta oda meglehetősen nyers modorral. Rosszul teszed, hogy emlegeted. Kénytelen vagyok arra figyelmeztetni téged, hogy nem egészen a magam jószántából házasodtam.

Az asszony fülig pirult. Megszivta a fogát. - Csak nem akarja azt állitani, hogy én erőltettem rá? kérdezte remegő hangon. Amig nyugodt volt, még meglátszott rajta, hogy valamikor csinos lehetett. Most a furiák egy vonása huzódott szét arcán. Kezdett nem szép lenni.

Az ura pedig ugy érezte, hogy már benne van az őszintéskedésben, mért ne mondja ki egyszer, ami a szivét nyomja? Mély meggyőződéssel felelte: nem is én.

- Nem ön?! Azt mondja, hogy nem ön!... No hallja, ez már igazán sok. Ennek nem lehet nevet adni. (Nagy lélekzetet vett s idegesen öntötte magából a szót.) Hát ki volt maga édes barátom, amikor velem megösmerkedett! Egy nyomoruságos hivatalnok; épen az, aki ma. Kilátás nélkül, jövő nélkül. Egy szegény, magában élő ember, aki ha házasságra mert gondolni, legfeljebb a szatócskisasszonyok közt kereshette jövőjét. Azok közül valamelyik talán még örült volna is a jó pártinak, hogy „hivatalnokné” lesz és beérte volna azzal, hogy felesége és cselédje legyen az urának egy személyben. Belenyugodott volna abba, hogy az edzés ürügye alatt mezitláb járjanak az ön nevét viselő csemeték. És a másodkézből került tegnapi hirlapot egészen átengedte volna önnek, mert neki talán nehezére esett volna a betü. Hogy lettem én az ön felesége? Vajon csakugyan nem tudná? Elfeledte volna, hogy mennyire sajnáltam? hogy milyen sokkal járult elhatározásomhoz a szánalom egy csudás fajtája? Mert jónak, nemesnek és sorsüldözöttnek tartottam önt, aki tele beszélte a fejemet nagy családjával, holmi reményekkel arra, hogy hatalmas rokonai előbb-utóbb csinálnak önből valamit. Még örökséget is emlegetett. S aztán sokat szavalt, mert sok verset tudott és ábrándosan sóhajtozott, célzatosan emlegette élete hiábavalóságát. Meg kellett, hogy szálljon a könyörület; azt hittem, imádni fog, ha lemondva mindenről, leereszkedem önhöz, én, a müvelt nő, aki báró család sarjadéka vagyok!

A férfi szemmeresztve hallgatta végig. Hol leült, hol felállt. Kinyitotta a száját tizszer is, hogy közbeszóljon. Nem birt. A szóáradat szinte elsöpörte.

- A bárónő!... igen - suttogta végre sápadtan, amikor szóhoz jutott. Nem ugy volt az, kérem. Engedelmet kérek, majd elmondom, hogyan volt. Hivatalnok voltam, az igaz, de megéltem valahogy. A magam emberségéből éltem és nem szorultam soha senkire sem. Már irodavezető is voltam, amikor bemutattak a bárónőnek. Ki volt a „bárónő” akkor? Tudja, ki? Épen olyan szegény ördög volt, mint magam. Fizetésért dolgozott s már nem is volt tulságos fiatal. A nemes lovagok, akiknek harcra kellett volna kelniök a kezéért, késtek. S én magam előtt láttam egy szegény becsületes leányt, akinek - ugy hittem akkor, - meleg jó szive van s aki az ő elhagyatottságában szomoru, bizonytalan sorsnak néz eléje. Barátja akartam lenni, semmi más. Esküszöm! Hallja? higyje el! Még egyszer esküszöm! De maga a viseletével azt a gondolatot keltette bennem, hogy szeret engem. Meg is ijedtem s ösztönszerüleg tártam fel mindent. Nem ugy, ahogyan most mondja. Ó nem! Ellenkezőleg. Én épen azt mondtam, hogy családi összeköttetéseimre nagyon keveset számithatok. Hisz’ pályámon már eljutottam a legtöbbig, az irodavezetőségig. Semmi más kilátásom!... Az örökség?! Szent Isten! Ami csekélységet még várhatok, az tán elég lesz „apró tartozásaim fedezésére”, ezt mondtam, punktum. Soha mást. S most hogy kiforgatja a szavaimat! Hát nem folyvást azt beszéltem, hogy én egy családot nagy bajok nélkül el nem tarthatok? Hát nem a „bárónő” volt az, aki addig-addig gratuláltatott magának ösmerőseinkkel, amig - nehogy kompromittáljam - kénytelen voltam megkérni a kezét? Nem mondom én, hogy nekem nem tetszett. De én nem mertem volna megházasodni. Féltem! Csakhogy a „bárónő” olyan nagylelküen bátoritott. El kellett hinnem végre, hogy neki van igaza, nem azoknak, akik sötéten festették a jövőt is, akik azzal rémitettek, hogy a „bárónő” egy kissé hazárd, hogy csak fejkötő alá akar jutni, minden áron. No, én azt nem mondom. Hiszem, hogy kedvelt engem. Hanem most baj van, én nem tehetek róla. Megmondtam előre. A nehéz életet lefestettem; a kenyér drága volt akkor is; nem titkoltam, hogy már kezdek korosodni, s hogy ha mégis gyerekek lesznek, az nagy ribillió lesz. Hát már most itt vagyunk. Uszunk a bajban nyakig. Nyakig, ha mondom! S én nem leszek oka, ha elmerülünk. Mert nemcsak a fás ember van. Hanem még husz más ember, aki mind pénzt vár, hiába.

Elfojtott hangon beszélt, hogy kint ne hallják. A suttogó kiabálás kimeritette. Most látszott igazán, milyen gyönge, elcsigázott. Az arcából kikelve, pergamenszerü bőrével, őszbevegyülten, s fátyolos sárgás szemeivel nagyon elnyüttnek tetszett ez a kész öreg ember.

A legényélet minden sanyarusága se rontott rajta annyit, mint ez a családi boldogságban töltött keserves tiz esztendeje az örökös nélkülözésnek, töprengésnek, vigasztalanságnak.

Az asszony e pillanatban tele volt iránta gyülölettel. Komolyan hitte, hogy feláldozta magát ennek a tehetetlen embernek, aki nem tudott biztositani számára semmit sem az élet szépségéből. Csak épen hogy szegényesen, napról-napra tengődve, mondhatni száraz kenyeren, eltartotta. Hisz egy jó kézmüves is jóval többet keres és annak legalább nincsenek igényei. Az kimegy a porontyaival vasárnap a zöldbe, s a karján hozza haza közülük azt, aki már nem birja gyalog. De ennek itt urnak kellene lennie. Ez itt egy bárónőre merte emelni a szemét! - S hogy mondja ki ezt a szót: „bárónő”! Mennyi megalázó fitymálással, semmibevevéssel!... Még kisütné róla, hogy mindvégig hiába várt volna a lovagokra; hogy vén leány maradt volna, ha ő meg nem könyörül rajta - ő, az irodamoly!

Nem birt magával. Ledobta a szopós gyermeket az ura vetetlen ágyára, hadd sivitson. Bánta is most. Ő tulharsogta, olyan polgári hanggal, ami nem nagyon illett családi cimeréhez:

- S ezt most mondja nekem?! Épen ma? Gyalázatos ember!

Odakint már bömbölt az a Gyuluka nevü fiu: „mama reggeliit!!”...

- Menjen ki, menjen ki, nem hallja, hogy hivják? mormolta sápadtan a férj és elkezdte kituszkolni az asszonyt.

Alighogy egy pillanatig magára maradt, felkapta a kalapját e nem gondolva azzal, hogy még nem is reggelizett, kiosont egy mellékajtón.

Rohant a hivatalába. Utközben lesütötte a szemét. Attól félt, hogy minden arcról, melyre a tekintete esnék, megvetést olvasna le.

A gránitkövezet kockáira bámult folytonosan. Nem tudta rólok elforditani a szemét, pedig mindegyikről tüzes betükkel vigyorgott eléje a csuf szidalom: „gyalázatos, gyalázatos!...”

 

Lovagias ügy.

    Kedves barátom!

A feleségem meglepett, váratlanul hazajött Szliácsról. Most nem mozdulhatok tőle, pedig egy órácskára feltétlenül el kell szabadulnom. Az isten szenteljen meg, gyere ide rögtön s valami ürügygyel hurcolj el hazulról. Legjobb, ha azt mondod, hogy lovagias ügyed van s csak bennem bizol, mert én az ilyesmit rövidesen, okosan bonyolitom le. Ez ellen nem lehet szólani. - Siess! rohanj!

Igaz cimborád
Laci.      

Gábor elolvasta ezt a sürgős levelet s kedvetlenül fogott hozzá, hogy magára kapkodja a ruháját. Nyár dereka lévén, délutánonkint otthon komótizált hüvös garçon-lakásában s nem mozdult ki, amig a nagy hőség el nem mult. Most fel kellett magát áldoznia s mialatt a nyakkendői közt turkált, egyre dohogott:

- Ez a Laci szeleverdi volt egész életében s az is marad. Bizonyos, hogy valami léha kalandról van szó. S én most hazudozzam a kedvéért, mint egy cseléd.

De azért belenyugodott, hogy hazudni fog. Kicsipte magát, mint az ilyen don Juan-agglegényhez illik, s ugy hajtatott a szép asszonyékhoz.

Futva ment fel a második emeletre s fuldokolva állitott be a Laci lakásába. Mikor a menyecskét meglátta, zavart szinlelt s akadozva mondta:

- Nini! hát nagyságod idehaza van?... boldog vagyok, hogy látom.

Az édes fiatal asszony örömmel fogadta:

- Mi jót hoz? talán itt marad nálunk vacsorára?

- Jaj nagysádkám, dehogy; dehogy maradhatok. Nagy bajom van, még Lacit is ki kell könyörögnöm nagyságodtól egy kis félórára; - tetszik tudni, ostobaság az egész, afféle lovagias ügy...

Épp’ erre a szóra toppant be Laci a szomszéd szobából.

- Na nézze az ember ezt a vén krakélert, - förmedt a barátjára, ez sohase javul meg. Fogadni mernék, hogy nő van a dologban. Bizony pedig ma még neked se szivesen állok rendelkezésedre; hisz itt van az aranyom, meglepett! holnap már utazik is vissza. Csak nem akarsz bennünket elszakitani?

Gábor hebegett: - Ha tudtam volna...

Laci közbevágott: - No nem hagylak cserben, öreg cimbora. Mariskának is van ám szive, megkönyörül rajtad. Ugy-e szentem?

Az ártatlan fiatal asszony felváltva nézegette ezt a két embert. Sokkal nemesebb volt, semhogy csak egy pillanatra is kételkedett volna őszinteségükben, de azért sehogysem találta rendén levőnek, hogy ő valóságos áldozat árán meglepi az urát s most elveszik tőle.

- Menjenek, ha muszáj, hanem siessenek vissza. ‘Iszen már holnap nem leszek itt.

Szerelmes és egyszersmind szemérmes pir futotta be arcát; üde volt, mint a ropogós juniusi cseresznye.

Lacin végigborzongott valami. Közel volt hozzá, hogy igy kiáltson fel: - Erigy a pokolba, vén hazug! engem ugyan el nem csalsz ettől a kis kincstől. - De rossz szelleme megszólalt ebben a percben:

- Ez a tied, ma is, holnap is; - hát ki veszi el tőled?

S Laci sietve csókolta meg bánkódó feleségét és karon fogta Gábort!

- Gyerünk no, - sürgette - hogy annál hamarább visszajöhessünk.

*

A lépcsőn megszorongatta a barátja kezét.

- Nagyszerü voltál, pajtás! Igazi gazember vagy.

- Köszönöm, mondta Gábor minden legkisebb elragadtatás nélkül. De hát legalább mondd meg...

- Mindent megmondok, vágott közbe Laci s odakiáltotta a bérkocsisnak: gazella-utca tizenkettő.

Azután Gáborhoz fordult. Te még nem sokat tudsz erről az esetemről. Szirénnek udvarlok, az isteni Szirénnek, s megigértem neki, hogy ma együtt vacsorálunk. Most képzeld, mily borzasztó helyzetbe hozott a feleségem! Csak ki kell magamat Szirénnél mentenem?

Gábor nagyon furcsán nézett a lelkiismeretes férfiura.

- Mit bámulsz? - kérdezte Laci.

- Nagyon tetszel nekem.

- Különös vagy. Az ember csak nem ülhet folyvást a felesége nyakán; kell egy kis - hogy is mondjam...

- No de már engedj meg, egy Szirén kedvéért! - Ha nekem olyan feleségem volna, mint a tied!...

- Soha se udvarolnál más nőnek. No persze. Most még csak az hiányzik, hogy morális prédikációt tarts, mikor jól látod, hogy ugyis magamon kivül vagyok. Egy csöpp hija, hogy a világ leglovagiatlanabb embere nem lettem.

A kocsi megállott a gazella-utcában.

- Várj meg kérlek, hadarta Laci, maradj itt a kocsin, Szirén majd ki fog nézni s az megnyugtatja, ha itt férfit lát. Egyébiránt neki be kell vallanom az igazat, hogy megjött a feleségem.

Berohant a kapun, Gábor pedig unatkozva terpeszkedett el a kocsi ülésén.

Azt gondolta magában, hogy bizony nagy barom ez a kedves cimborája, hogy egy olyan tökéletes asszony mellől, amilyen Mariska, ide tud szokni, ehhez az ideges skelethez, akin semmi, de épen semmi különös sincsen. Egy kicsit divatban van, az igaz, mert tud a férfiak nyelvén s ennélfogva meglehetősen körülrajongják, de az csak nem ok, hogy okos emberek megtegyék istennőnek?

Ah, micsoda felséges egy nőcske az, aki otthon vár most rájuk!

Otthon! - Gábor valósággal átszellemülve képzelte el apróra azt a boldogságot; ha ő lenne az, akinek joga lenne azt mondani - otthon!

Laci késett, pedig a félóra jól elmult.

- S ilyen félkegyelmünek ad meg az isten mindent! - zsörtölődött magában Gábor s dühösen harapott bele a szivarjába.

Valahára, ugy egy óra mulva, előkerült Laci. Ragyogott az arca, de azért ugy tett, mintha egy csomó szerencsétlenség érte volna.

- Barátom! - csudálatos, felséges teremtés ez; hát azt hiszed, hogy el birtam tőle szabadulni? - De még ez mind semmi! barátom, ez az asszony maga a satanella! nem akar kevesebbet, mint hogy vacsora után visszajőjjek hozzá. Követeli!

- Persze, te megigérted.

- Persze!... te is megigérted volna. Nem lehet annak ellentállani. Te őt nem ismered. Mikor meghallotta, hogy megjött a feleségem, nőstény-párduccá változott. A fogát csikorgatta s ugy ugrott nekem, hogy azt hittem, rögtön kiveszi mind a két szememet.

- S csakugyan visszajösz?

Laci féloldalt bandzsitott Gáborra, mintha azt vizsgálná, hogy komolyan beszél-e.

- Hogy visszajövök-e?... hm. Hát ugyan mit csináljak. Szörnyen féltékeny ez a kis furia; csak illik megnyugtatnom.

- Hát a feleséged?

- Tudod mit, Gábor, neki majd azt mondjuk, hogy nem lehetett a dolgot békésen elinteni s te még az éjjel megverekszel.

- Gyönyörü! s még te mondtad nekem, hogy nagy gazember vagyok.

- Ugyan kérlek, ne fogd fel olyan tragikusan. Beláthatod, hogy egy ilyen isteni szeszély előtt valamelyest meg kell hajolnom. Egyébiránt becsületemre mondom, nem szivesen teszem. Tudom, hogy őrültség, éppen ma... de ha becsapnám, meg tudná tenni, hogy nem nézne rám többet, kikergetne.

- S te akkor kétségbe esnél, tán öngyilkos is lennél.

- No arról szó sincsen. Hanem bizony szégyen-gyalázat lenne egy gavallér emberre az ilyen kompromittáltatás. Még hire mehetne.

A kocsi megállott.

Együtt mentek fel a várakozó fiatal asszonyhoz. Laci lelkendezve ölelte meg a feleségét s a fülébe sugta:

- Nem lehetett az ügyet kiegyenliteni. Éjfélkor verekszünk, azaz, hogy Gábor verekszik - kardra. Ugy tégy, lelkem, mintha semmit sem sejtenél, ne izgassuk szegényt, ugy is kedvetlen egy kicsit.

Azután lármázva fordult Gáborhoz:

- Együtt vacsorálunk öregem; nagyon jól vacsorálunk, egy-két pohárka jó bor s olyanok leszünk, mint az oroszlán. Ne félj, nem hagylak el!

A fiatal asszony benső részvéttel nézett Gáborra; nem tudta megállani, hogy el ne forduljon s hirtelen le ne törölje azt a két fényes, cseppfolyós gyöngyöt, amely a szemébe lopakodott.

„Borzasztó - gondolta magában, - talán még meg is ölik az éjjel. Ha Laci lenne valaha ilyen veszedelemben, bele kellene abba bolondulnom.”

Együtt mentek egy vendéglőbe, ahol jó cigány volt, de a szüzlelkü fiatal nő se enni, se inni nem tudott. Csudálta az ura hősiességét hogy olyan vidám ebben a nehéz órában, s igy okoskodott: „bizonyosan bátorságot akar önteni a barátjába; istenem-istenem, milyenek is ezek a férfiak!”

Eközben pedig egyre az órát nézte s valahányszor Gábor a pohárhoz nyult, gyöngéd aggodalommal fogta meg a kezét.

- Ne igyanak, kérem. Szeretném, ha ma szolidak lennének.

(Persze, ha be talál rugni, akkor majd vakon vagdalódzik s még beleszalad az ellenfele hegyes kardjába.)

Tizenegy órakor erővel felállt s igy szólott:

- Nem valami jól érzem magamat; kisérjenek haza s aztán nem bánom, még egy darabig együtt maradhatnak.

Laci lelkendezve markolt egyet az abrosz alatt a Gábor combján. Gábor pedig dühében feldöntötte a poharát, amely tele volt vörös borral.

- Szegény! sóhajtotta titokban az édes jó asszonyka.

Aztán csakugyan hazáig mentek s a kapuban kezet csókoltak az asszonynak.

Mariska megcsókolta Lacit s remegő hangon sugta:

- Az istenért vigyázz, legalább te ne veszitsd el a fejedet.

Félperc mulva már bérkocsiban ült a két jó barát.

A legelső fordulónál megállitotta Gábor a kocsit.

- No, én itt kiszállok; most már azt hiszem, nincsen rám szükséged.

- Hát jól van fiam; köszönöm, nagyon köszönöm! sohasem fogom elfeledni.

A kocsis a lovak közé csapott s Gábor elfojtott dühvel nézett egy ideig az ő tovarobogó pajtása után.

- Otthon egy mennybéli angyal van a kalitkájában s ő egy szárnyasegér odujába siet, mormogta fogcsikorgatva.

Ütni, harapni, tombolni szeretett volna. Mégis disznóság, hogy igy tette tönkre az egész napját, azért, hogy most, éjfélkor, tele legyen lelkifurdalással.

Hevesen indult utnak s gyors mozdulatával belé ütközött egy fütyörésző, félrecsapott sipkáju katonatisztbe.

- Ügyetlen!

- Was? Selber áner!

Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, aztán egyszerre nyultak a zsebökbe s kicserélték a névjegyöket.

Gábor egészen megkönnyebbülve ballagott tovább.

- Legalább nem ég ki a szemem, dünnyögte, ha az az édes jószág a mai párbajomat emlegeti.