Az emlékkönyv.

Elesteledett s utközben meg kellett szállnia abban a kis vidéki városban, amelyen éppen átkocsizott.

Ott éppen vásár volt s alig tudott a sáros országuton kitérni a sok apró rozoga parasztszekérnek, amely szemközt jött rá.

A vásáros atyafiak, a kéklajbis, durva vászongatyás falusi gazdák mentek hazafelé, a szomszédos kis községbe; de az urféle, a „birtokosság”, még maradt s a jó vásár után vigan huzatta a nagy vendéglőben a cigánynyal.

Ha senki utba nem igazitotta volna is a kocsist, megmondta volna a duhaj kurjongatás, hogy merre kell menni a vendéglőhöz. Még a harmadik utcába is elhallatszott a zenebona, a nagy vigasság változatos hangja.

A vendéglős megdörzsölte a füle tövét, mikor az uj vendég befordult a kapun. Minden szoba el volt foglalva mára, hova teszi most ezt? A vendég látta a töprengést s bizonyos nyomatékkal igy szólt:

- Balatoni Elemér vagyok Budapestről.

Bármely szépirodalmi lap szerkesztőségében mondta volna ki ezt a nevet, a redaktor mohón rohant volna hozzá s bizonynyal igy szól vala: „Örvendek! nagyon örvendek uram, hogy végre szinről-szinre láthatom önt! Házam az öné, rendelkezzék benne mindennel... stb.”

A szegény egyszerü kisvárosi vendéglős nem mert ennyire ömlengeni, elégnek találta, hogy lekapja a sipkáját s az előkelő budapesti (!) vendéget ekképen biztassa:

- Egy szöglet sincs már üresen a vendéglőben, de ha nagyságodnak tetszik, rendelkezésére bocsátom a saját vizitszobámat erre az éjszakára.

Balatoni Elemér mosolygott s leereszkedőleg veregette meg a becsületes vendéglős vállát. - Önre bizom magamat, mondta, - kérem, gondoskodjék róla, hogy mielőbb vacsorát kapjak s aztán nyugodni térhessek, mert korán reggel a vonatnál kell lennem, különben elszalasztom az összeköttetést az orient expresszel.

„Az összeköttetés az orient expresszel!...”

Ebből minden világos lehetett. Hová? merre? mily égtájak felé igyekszik a költő?... Talán Páris?... - talán a Kelet az ő utjának a célja! A bűbájos Konstantinápoly... a mesék országa: citrom, narancs, ciprus és pálma mindenütt! Ah!

A jámbor vendéglős arcán mintha mély meghatottság ömlött volna el. Előkurgatott egy tenyeres-talpas szolgálót s ráförmedt, hogy vigye a nagyságos ur holmiját rögtön a szép szobába. Maga pedig ugrott a konyhába s disznóoldalast rendelt gombóccal, hogy éhen ne maradjon a költő.

Balatoni Elemér ezalatt kiment a szép szobába.

Egyszerü, tiszta kis fészek volt az; egy pár kép a falon, holmi olajnyomatok, csendéletfélék, gyümölcs meg fácán és nyul mindegyikén. Az ágy három kondignációs. Ha egy ösmerős család jött vendégségbe, annak minden tagja számára került belőle vánkos, dunna. Fényezett butorok, a diván előtt kis kerek asztal, azon diszkötésü könyvek. Legfelől egy kékbársonyba kötött ujdonatuj könyv, rajta aranynyal himezve ez a szó:

„Souvenir”

A költő könnyed mozdulattal dobta le kalapját, hagyta hogy paletotja magától csuszszék le a válláról egy székre; tiz ujjával végig fésülgette sűrű haját s ábrándos szemmel nézvén az emlékkönyvre, mosolygott.

Mélán és sokat mondólag mosolygott, ahogy a költők szoktak, mikor álmodoznak, vagy amikor sejtelmeik vannak.

Leült s kezébe vette a kékbársonyos könyvet.

Mindjárt az első lapon gyakorlatlan irással volt megörökitve az a gondolat, hogy a jó anyák legnagyobb örömüket abban találják, ha gyermeköket boldognak tudják. Ezt az egyszerü, de szivből fakadó pár sort bizonynyal egy jó anya irta, s az ilyen érzelmeket csak kalap levéve emlegeti minden tisztességes ember.

De voltak ott másféle dolgok is.

Pajkos mondások, amikkel serdülő vagy tán már egészen nagy leányok kedveskednek a barátnőiknek; azután szentimentális sóhajok, nyilván afféle pelyhedző állu sihederek tollából; nagy költők aranymondásai, citálva; itt-ott egy szerelmes vers is, leplezetlen naiv célzással beiktatva ebbe a gondolatleltárba.

Balatoni Elemér tisztában volt azzal, hogy egy fiatal leány emlékkönyvét forgatja ujjai közt; s azok a mondások, a mik a könyv lapjain váltakoztak, minden kombináló elme előtt kétségtelenné tehették, hogy az emlékkönyv tulajdonosa már benne van a felséges korban, amit a költő a bimbónyilás korának szeret nevezni s amivel egyidejüleg meg szokták kapni a leánykák az első hosszu ruhát.

- Vajjon milyen lehet? kérdezte önmagától Balatoni Elemér s ösmert fantáziájával mindjárt megalkotta ennek a kétségkivül bájos fruskának a fotografiáját.

Az, hogy a kék szint szereti, gyöngédségre, hűségre mutat, ami mind a kettő inkább a szőkék erénye. A barátnők tréfás mondásai sejtetik, hogy mindamellett is egy kis eleven ördög lehet ez a leányka, tehát ugy illenek, hogy rövid, göndörödő hajat viseljen; a fiatal emberek (!) érzelmes nyilt vallomásai arra mutatnak, hogy szép is ez a kis szőke, göndörhaju, eleven ördög, különben nem lennének belé mindnyájan szerelmesek. Ime, milyen egyszerü dolog a lélekbuvárnak rögtön tisztába jutni a néma jelekből is a szituációval.

A szolgáló behozta a disznóoldalast meg a gombócot s a költő érdeklődése ezáltal eltérült némileg az emlékkönyvről. De nem egészen. Mialatt jó étvágygyal evett, megkérdezte a szolgálót, hogy csinos-e a házikisasszony. A buta teremtés nagyot röhögött s felelet nélkül futott ki a szép szobából, amelyet ez idő szerint meglehetősen beparfümozott az oldalashoz járó káposzta-csuszpajz szaga.

A költő megevett mindent és megivott mindent, ami vacsora cimén eléje került s aztán hozzá fogott, hogy nyugalomra térjen. Mikor eloltotta a gyertyát, még sokáig gondolkozott, mert az ivóból hallatszó kurjongatás, meg a folytonos kutyaugatás, nem igen hagyta elaludni. Egyébiránt lehet, hogy ugy sem aludt volna. Egy eszme fészkelte magát az agyába, egy gondolat, melytől nem tudott szabadulni. Édes, poétikus gondolat volt, amilyen csak igazi költői lelkekben foganhat meg. Valósággal elfogták a mélabus hangulatok s folyvást érdekes tervén gondolkozva, ihletett s átszellemült arccal engedte át végre testét s lelkét az álmok tündérének.

Korán reggel volt még, mikor a szolgáló a vendéglős megbizásából felzörgette.

- Egy óra mulva indul a vonat, tessen sietni, ha nem akar itt rekedni.

A költő leverten hagyta abban gyönyörü álomképével folytatott szeretkezését s a nagylelkek nonchalance-ával hányta magára öltönyét. Egész viselkedése azt mutatta, hogy alig van ezen a prózai világon. Többször agyához nyult s jól ösmert bánatos mosolya játszadozott ajka körül.

Még most is a tegnap esti nagy gondolat hatása alatt állott.

Igen! meg fogja tenni!... Mily nagyszerü, mily nemes vonás lesz az. Ő, a hirneves férfiu, a lánglelkü poéta, itt fogja hagyni örökemlékezetét ebben a kék könyvben, anélkül, hogy kérnék, anélkül, hogy előre tudnák!... Mily meglepetés, mily öröm, mily égi kéj lesz az annak a szegény kis polgárleánynak, ha az ő nevét fogja megpillantani a kék boriték alatt. - Fordulópont lesz életében; egy felséges ábrándozásra ingerlő emlék!... Őrizni fogja ezt az édes-édes könyvet s el fogja tenni apró kincsei közé, mint a legtöbbet érőt valamennyi közt... A családban sokáig beszélnek majd arról, hogy ide tévedt egyszer egy fényes meteor s egy szerény ibolya által lelkesitve szórta el lánglelke sziporkáit!

S a költő szinte égő arccal ragadott irónt, mert tinta és penna nem volt a szobában s lázas gyorsasággal irt tele két teljes lapot a szikrázó meteorról, meg a szerény ibolyáról. Végül határozott vonásokkal kanyaritotta alá a nevét is, megjegyezvén, hogy ez az irás az év melyik napjának a hajnalán született.

Hogy nyitva maradjon a könyv azon az oldalon: egy ollót tett keresztbe rajta. Hadd essék rá a szép szüz szeme mindjárt, amint ide belép, ide, ahol a költő egy egész éjszakát töltött az ő csudás álmai társaságában...

*

A költő mélázva ült a vasuti kocsiszakasz egyik sarkában s szelid gyönyörrel adta át magát annak a gondolatnak, hogy ime, azóta már bizonynyal kiderült minden s a szende angyal felmagasztosult arccal, dobogó szivvel veszi birtokába nem is remélt kincsét.

Ugy volt. A szende angyal, a kis kócoshaju árendásleány, éppen akkor futott az emlékkönyvvel a mamájához s majdnem sirva, duzzogva mutatta a jó asszonynak a bepiszkolt lapokat.

- Balatoni Elemér!... hát ki ez?

- A szemtelen! - mondta a kisasszonyka pityeregve s az elkényeztetett leánykák ingerültségével tépte ki a fennkölt lapokat, hogy szélnek ereszsze.