Egy vidám kis hadnagyról.

Ritter von Haggart ezredes morózus arccal várta Bánki hadnagyot, a harmadik zászlóalj legfiatalabb s egyszersmint legvidámabb tisztjét, akiért az imént ugratta el a zászlóalj-ügyeletes szakaszvezetőt.

Kint kemény téli idő volt. Mindenütt hó. A bosnyákok görbe országa hasonlitott a sarkvidékhez.

Az okkupációra következő tél olyan dermesztő hideg volt, hogy olyanra a legvénebb hegylakók sem emlékeznek. A Boszniában telelő csapatok valósággal befagytak állomásaikra. Még katonai gyakorlatot sem lehetett a szabadban tartani. A bakák, valamint a tisztek, a nyomoruságos faviskók foglyai voltak akárhány helyen.

Haza nem mehetett onnan senki.

Akárhogy kinozta a honvágy egyik-másik tisztet, nem is mert arra gondolni senki, hogy szabadságot kérjen. Ugy sem kapott volna.

Folyvást készenlétben volt mindenki ezen a vulkanikus földön, ahol kővé fagyott ugyan a világ külső képe, de hogy a jégország leigázott, megalázott fiainak a szivéből mikor robbannak ki ujra a forrongás bombái, azt senki sem tudhatta.

Az ezredes ajtaján kopogtak s belépett Bánki hadnagy.

Kérdőjellé válva toppant a komoly katona elé, aki szokott szigoru hangján igy szólt hozzá:

- Hadnagy ur, ön holnap reggel indul innen haza!

Bánki elképedt. Bátortalanul kérdezte: „szolgálati ügy?”

- Nem. - Az édesanyja akarja önt látni.

A fiatal hadnagy, akit némileg felszabaditott a szubordináció alól az a tudat, hogy nem „szolgálati” ügyről van szó, csudálkozva ismételte: „az édes anyám!” Aztán megcsóválta a fejét s azt mondta: - Ezredes ur, az lehetetlen, hogy én most olyan messzire menjek látogatóba. Tessék megnézni a hőmérőt, igazi Szibéria van itt s ut nincs a hóban sehol. Dobojnál kezdődik a tábori vasut, de addig el nem visz most engem bosnyák fuvaros.

- Már pedig önnek holnap reggel indulnia kell innen haza, - volt a rideg válasz. - Nekem könyörgő levelet irtak s én borzadok az asszonyok könnyétől. Amig a nagy tél tart, ugy sem tudunk itt mit csinálni, önre most nincsen különös szükség. Két heti szabadságot kap; ennyit indokolás nélkül is jogom van adni. Megjegyzem, hogy az időt, amit a határig tölt el az utazással, nem számitom be. Hisz megeshetik, hogy ott reked valahol.

Haggart ezredessel rendes körülmények közt nem igen lehetett vitatkozni. Parancs-parancs, s aki alantas tiszt, az tanuljon meg engedelmeskedni. De Bánki jól tudta, hogy valamennyi tiszt közt őt kedveli az ezredes legjobban, mégis mert hát szólani kivételesen.

- Éppen ezért képtelenség az, ezredes úr, hogy én most elmozduljak, ha csak a szolgálat nem követeli. Anyám nem tudja, mi van itt, azért sürgeti, hogy a hugom lakodalmára haza menjek. Most lesz, irták s egyre hivogatnak; pedig se fuvarom, se pénzem, tetszik tudni.

- Hm, persze, a fuvar!... Tudja mit hadnagy ur itt van az én sárgám, elcammog az magával Dobojig.

Szegény sárga!... Mintha csak azt inditványozná az ezredes, hogy uszsza meg Bánki a tengert egy vén csacsi hátán.

Jó indulatu ló volt ugyan a sárga s nagyon értett hozzá, hogy diszszemlék alkalmával egy térdnyomásra kurta galoppban vágtasson végig a tisztelgő csapat előtt, de hogy mit szól majd a térdigérő hóhoz, amelyben nem találhat utat, azt könnyü kitalálni.

- Nincs pénzem, - szólt a hadnagyocska, kedvetlenül.

- Hm! pénz! - no persze, - várjon csak.

Az ezredes kinyitotta asztalafiókját s nagy keresgélést müvelt benne.

Volt ott sok dugó, meg üres patron; továbbá dohány, szivar, meg cigarettapapiros; aztán fidibusznak használt régi lőlapok; egy egész lombfürészkészség, amiben a kemény katonának nagy öröme telt, ha játékos kedve volt. S végül ott pihent az az ócska disznóbőr-tárca is, amelyben a pénzét tartogatta a jeles férfiu. Itt ugysem lehetett költeni semmire sem, minek hordta volna magával.

A tárca ezuttal nagyon is lapos volt.

- Lássa odafent elkéstek a jóváhagyásokkal, s most nekem kellett az ezred számlájára előlegeznem. Magamnak sincs pénzem.

- Hát akkor sehova se megyek, - kapott az alkalmon a kis hadnagy.

Az ezredes dobbantott. Már sok volt neki az ellenmondás.

- Az ördögbe is, ne rezonirozzon! Mennie kell! Beteg az édes anyja!...

Észrevette, hogyan sápadt el Bánki hadnagy s elhallgatott. Röstelte, hogy igy elszólta magát, pedig kimélni akarta a szegény gyereket.

- Beteg a mamám! - dadogta a fiatal tiszt. - Ezredes ur, ha szabad, azonnal indulok.

Haggart ezredes odament hozzá s megsimogatta a fejét.

- Jőjjön fiam, - mondta részvéttel, - az élelmezési tiszt ad pénzt, én majd szavatolok a jövő havi gázsija erejéig. Hanem többet észszel, mint erővel. Ma semmiesetre se mozdul, érti? Holnap elmegy a sárgán Gracsanicáig, holnapután Dobojig, onnan vasuton a határállomásig. Ha hazaér, értesitsen rögtön.

A harmadik zászlóalj legvidámabb tisztje nem felelt, nehéz könycseppek peregtek végig az arcán.

*

A Jala-völgyben fagyos északi szél süvöltött.

A hó tökéletesen befujta az utat s az ezredes öreg sárgája félve tett minden lépést, mintha sejtette volna, hogy csak egy csuszamlás, csak egy botlás és könnyen ott marad mindörökre.

Egy mély árok mellett vitte lovasát a hű állat.

Amerre az az árok kanyargott, arra kellett lenni az utnak is.

Eleinte találkoztak egy-egy rőzsét cipelő bosnyákkal, aki csudálkozva nézte a havat gázoló lovat, meg a szép, fiatal, szomoru katonatisztet, de nemsokára egészen eltüntek a fecskefészekhez hasonló kis bosnyák viskók s következett az igazi sivatag, a Sprecsa völgye irányában.

Ló és lovas egyaránt jól állta eleinte az északi szél élességét. A szegény párát megizzasztotta az erős gimnasztika, csakugy gőzölt. A kis katona még kevésbbé fázott, csupa tüz volt egész teste a belső forróságtól, ami a lelkéből áradt szét tagjaira.

„Édes mama beteg!...”

Ezzel a szóval még a jégsarkokat is könytengerré lehetne olvasztani. Ó be’ soká tart minden lépés!... Milyen szörnyen hosszu még hazáig az út.

Meg lehetne bolondulni a téli fehérségnek ettől a nagy némaságától, ha a viharrá növekvő szél meg nem rontaná a temetői hangulatot.

Dühösen vagdossa földhöz önmagát; föl-szétszórja a havat s forgó oszlopokba gyüjtve turja a jégmorzsákat, száguld velök az Isten tudja merre.

Ettől a fölfordulástól megelevenül valamennyire a tájék; az összeomló hóoszlopok eltakarják a farkasok nyomait, amelyek keresztül-kasul vonulnak a téli sivatagon.

A sárga egyre jobban fujt s gőzfelhőbe burkolva dagasztotta a havat. Néhol hasig csuszott bele; olyankor ijedt nyeritéssel kapta vissza magát s alig mert megmoccanni. Az állatok megmagyarázhatatlan ösztöne sughatta neki, hogy ha be talál esni az árokba, ott vész; onnan ki nem ássa most senki, még a lovasát is maga alá fojtja.

A hadnagy összeborzadt. Mégis csak dicstelen halál lenne az ő neki, aki annyiszor kacérkodott már a hősöknek való elmulással.

S az elmulás gondolata megint összeszoritotta a szivét.

Mikor a bosnyák golyók fütyöltek körülötte, tudott mosolyogni. Most egy hófehér ágyat látott képzeletében s azon szenvedő, beesett arccal, haldokolva és ő érte imádkozva feküdt az édes anyja. Ettől a szomoru látománytól kicsordult szeméből a köny végig pergett arcán, lecsöppent a köpenyegére és ott megfagyott.

A sárga borzasztóan küzködött az úttalan úttal. Nyilvánvaló volt, hogy igy nem birhatja soká. Az elkényeztetett tisztecske leszállott róla s kantáron vezette, térdig hóban, tévelyegve a pusztulás kietlen térségein.

Talán legjobb is lenne itt megállani; megvárni, amig a jeges szél rostává fujja egész testét, s örökre megdermeszti. De mikor otthon összetett kézzel hivja most valaki!

Tizszer is kidőlt volna, ha ez a tudat nem serkenti, nem tartja ébren.

A mozgás sem használt, kezdett kihülni a teste. Szakadatlanul kinozta valami borzongás, amitől lassankint egészen elzsibbadt.

Mindene fájt; éles és szuró nyilalásai voltak; nyitott szájjal vett lélekzetet.

Ha az a fehér alak nincs folyvást előtte, aki hivta, - összeroskadt volna.

Késő este volt, amikor Gracsanicára érkezett.

Ott alig tudták a jégcsapok közül kiolvasztani. Órahosszat dörzsölték hóval. Amint magához tért, első sóhajtása volt:  a  m a m a.

Másnap alább hagyott a vihar, könnyebb volt utazni. Sütött a nap, de azért még két fokkal sülyedt a hőmérő. A farkasok az iszonyu hidegben veszettül vakmerőkké váltak s itt is, ott is mutatkoztak az erdő szélén. Zuzmarás fejök másfélszer akkorának látszott, amilyen igazán volt. Azzal a pofával jegesmedvének is beállhattak volna.

Dobojtól jó egy mérföldnyire térdre bukott a sárga egy árok jegén s kimarjult a lába. Nem mehetett tovább. Bánki előtt itt volt a tegnapi nap minden kinja megint.

Tiszti revolverével főbelőtte a szegény állatot s fásult közönynyel törte magát keresztül torony iránt a félöles havon.

Egy bokorban zörgést hallott, arra tekintett. Ott egy nagy szenes róka lapult meg, alig öt lépésnyire tőle. A ravaszdinak eszeágában sem volt, hogy kiugorjon a sikságra, ahol futni sem tudott volna az éjszaka esett magas hóban.

Bánki elfordult tőle s lihegve folytatta az utját.

Egy sápadt, szenvedő arc járt mindenütt előtte; az vezette, biztatta, - az nem engedte, hogy végkép elcsüggedjen.

Elérte végre Dobojt is, a második stációt.

Onnét még aznap tovább indult a határ felé, egy nyitott  l ó r i n, egy vasuti targoncán.

Itt már legalább attól nem kellett reszketnie, hogy eltéveszti az utat s a havas szakadékok közt csonttá dermed. Itt már egy csöppecske civilizáció fogta pártját.

A vijjogó szelek utána futkostak a bosnyák hegyek közül s tépték, marcangolták, de el-elmaradoztak lassankint. Messziről bágyadt északi fényt sejtett az égen, mintha egy megdicsőültnek a glóriája verődnék vissza a magasságból.

Az a szentek fejére illő fény már Magyarország fölött derengett.

Most már semmi sem tartotta vissza a harmadik zászlóalj legvidámabb tisztjét, hogy két tenyerébe ne hajtsa a fejét és kétségbeesett gyermek módjára ne sirjon az édes anyja után.

A durva müszaki katonák, akik a lórit fölváltva hajtották, el nem tudták képzelni, mért szomorkodik az ilyen nagyon, a ki a görbe hegyek országából hazafelé megyen.