Az őrültek doktora.

(Egy orvos naplójából).

Orvos vagyok.

Egy volt betegemet mentem meglátogatni, aki szegény, az őrültek házába került. A szegény asszonyt nagyon elővette a melancholia, rendszeres lelki orvoslásra volt szüksége s igy - ámbár testi egészsége is megkivánta a gondos ápolást, - a rokonsága sietett megszabadulni tőle. Ez rövid története annak, hogyan került a beteg asszony abba a szomoru házba.

Tél volt; a föld havas, a fa zuzmarás. A nagy komor épület, melynek örök gyászát a nyár zöldje, meleg napsugara még csak enyhiti valamennyire: most nem csalta meg az érzékedet, annak látszott, ami volt: kriptának.

Ismertem benne a járást, elindultam megkeresni az egyik alorvost, aki iskolatársam volt. A folyosókon senki; először is a némaság az, az ilyen helyen, ami szorongással tölti el az embert. Végre az egyik mellékfolyosón, amelyik a kertbe visz, megpillantottam valakit, aki épen az emeletről jött le.

Nagyon ismerősnek tetszett, utána kiáltottam:

- Doktor Lang!

Hirtelen megfordult, fürkészve nézett rám; mikor egészen a közelébe értem, összecsapta a kezét.

- Nini, kolléga! mit csinál ön itt?

- Ugyanazt akartam kérdeni öntől.

Fanyarul mosolygott. - Hm! én itt itthon vagyok.

- Ugyan! No ez ujság; igy hát ön az őrültek doktora. Szegény ember.

- Soh’se sajnáljon. Nincs itt rossz dolgom. Tudja, hogy mindig olyan vad ember voltam; no itt most eléggé el vagyok zárva a világtól.

- Megvallom, nem irigylem; mégis csak rabság ez.

- Ahogy vesszük. Minden héten van egy szabad napom, akkor azt tehetem, ami tetszik. Ma is éppen rekreációm van, megyek a városba.

- Tudja mit? Beviszem a kocsimon. Hanem előbb egy kis szivességre kérem.

- Csak rajta.

- A szegény kis X-nét szeretném látni; orvosa voltam s ugy hallom, vágyik utánam. Valamelyik rokona volt itt, az mondta.

- X-nét?... Igen. Várjon csak; alkalmasint doktor Bekének az osztályán lesz; én a férfibetegek közt vagyok.

Kezét a fejére szoritotta, ugy ismételte egy párszor az asszony nevét. Bizonyosan hallott már róla. Azután gyorsan, mint a kereplő elkezdte darálni:

- Krónikus anaemia, ugy-e? hajlandóság a chlorosisra, ez idő szerint febris intermittensszel sulyosbodva; egyébiránt haladó melancholia...

Szegény betegem: Ugy látszik, csöppet sem javult az állapota, mióta ide hozták. Vajon hogy fogad, ha meglát.

- Vezessen hozzá, kedves Lang.

Az alorvos türelmetlenül rázta a fejét. - Nem lehet, nem lehet! Mondom önnek, barátom, hogy lehetetlent kiván. A betegek most éppen ebédelnek; minden izgatottság rendkivül zavarja táplálkozásukat, pedig ön tudja, hogy a jó emésztés minden.

Megnéztem az órát, csakugyan dél volt. Itt bizony ebben a kriptában nem figyelmezteti az embert semmi a világi rendre; minél egyformábban, nyugodtabban folynak a percek, annál jobb; homokóra van a folyosó sarkában, az nem ketyeg, némán számol be a muló idővel.

Mintha ki akart volna engesztelni, mosolyogva mondta doktor Lang: - Lássa, ilyenek vagyunk mi mindnyájan. Az örökös megfeszitett figyelem, a környezet, a beteggel való érintkezés, a nagy felelősség mind hozzájárul, hogy egy kicsit magunk is megbolonduljunk. Idegesek vagyunk. Lássa, már nem tudok itt állani; jőjjön, menjünk egy kicsit a kertbe, ilyenkor nincs ott senki; beszélgethetünk.

Jobban szerettem volna ugyan valami meleg szobába meghuzódni, de eszembe jutott, hogy ennek a szegény doktornak szabad napja van, neki még az is nagy élvezet lehet, ha ilyenkor ezt a havas kertet bujja. Egyébiránt az utakról el volt söpörve a hó s a zuzmarás fák ugy borultak össze fölöttünk, hogy fehér lombsátorban képzelhettük magunkat. Nem bántam már, hogy ide jöttünk.

A doktoron nem volt felsőkabát.

- Az istenért, nem fél, hogy megveszi a hideg?

- Dehogy; hozzá vagyok én ehhez szokva; a congelatio ellen megvéd a forró vérem.

De a forró vér gunyjára elkékült az arca. Bizony nem volt meleg a kertben.

- Hallja, doktor Lang, meddig állja ki itt? Én azt hiszem, egy hétig sem maradnék.

Megint olyan busan mosolygott.

- Nem is való az akárkinek. Vasember kell ide; se teste, se lelke ne legyen annak közönséges, aki ide kerül. Nézzen meg engem; ezt a kart, ezt a mellett, (ráütött öklével a mellére, hogy csak ugy kongott) nincs olyan maniakus beteg az osztályban, akit egymagam le ne gyürnék, ha rákerül a sor. Én nem félek bemenni a dühöngőkhöz; egy kanyaritás a vállokon és már rajtok a kényszerzubbony, igy ni!

Csakugyan megmutatta rajtam. Váratlanul jött a markolása s amint meglóditott, majd hanyatt vágódtam.

- Nana, doktor Lang! Kimélje erejét a betegei számára; ön kissé hevesen illusztrál, mondtam elfojtott boszusággal.

- Csak nem neheztel? Lássa, ez még semmi. Tegnap hoztak ide egy beteget, az istenadtának valami agy-contusiója volt, abba beleőrült; encephalitise is lehetett, annyi bizonyos, hogy a vesania egészen hatalmába keritette. A mint a kocsiból kiszállt, megcsökönyösödött s nem akart felmenni a lépcsőn. Az ápolók láttára veszett düh fogta el, ki akart rohanni. Én éppen a háta mögött állottam s a mint megfordult, valósággal a karomba futott. Megöleltem...

E szónál doktor Lang kitárta a karját s felém közeledett. Arckifejezéséből láttam, hogy felizgatta a visszaemlékezés. Nem akartam, hogy a történet folytatását megint rajtam illusztrálja valami brutális öleléssel, hát közbevágtam:

- S természetesen addig tartotta erős karjai közt, a mig az ápolók nem teljesitették kötelességöket.

- Dehogy. Sokkal szomorubb dolog történt. Minthogy borzasztóan küzdött velem, kénytelen voltam magamhoz szoritani. Asphyxia állott be, az ember megfulladt.

Most már igazán elszörnyedtem. Nem csekély volt örömem, arra gondolva, hogy kikerültem az imént az illusztris ölelést.

Fázni kezdtem; ennek a különös embernek a közelléte még növelte borzongásomat. Csak rövidesen jegyeztem meg: - Biz azt kár volt tennie doktor Lang; de most már, ha ugy tetszik, kisérjen el a doktor Beke osztályára, az én betegemhez.

A doktor összeszoritotta a száját s fagyosan nézett végig.

- Ön azt hiszi, hogy kár volt? S ha az őrjöngő engem fojt meg, akkor meg lett volna ön elégedve? Vagy ha sikerül neki a szökés s az emberek közé visszatérve rémdolgokat müvel, akkor ki a hibás? ki a felelős? Ugy-e, hogy doktor Lang! Mindig csak doktor Lang!

Egészen kikelt az arcából, ugy folytatta folyvást emelkedő hangon:

- Mit tudják azt önök odakint, hogy miféle felelősség terhel itt minket?! Ily helyzetben kell, hogy élet-halál urai legyünk, mint a hajóskapitány a tengeren. S ha én itt megölök egy embert, - hallja? ha megsemmisitem, elpusztitom a föld szinéről s emlékét is kitörlöm az élet naplókönyvéből, az nekem szent jogom! Önök azt hiszik magokról, hogy tudnak valamit, ha holmi ringyrongy ischiasokat, variolákat, dyssenteriákat gyógyitanak az örökös sablonok szerint; jőjjenek ide, a hol az ember elveszett lelkét kell ujra megtalálni; a hol a mánia vigyorog feléjök s az idiotizmus meg a dementia kisértetei mellett a paralysis progressiva hülye arculata mered rájok! Itt legyenek önök tudósok és bölcsek!...

Fel tudom ugyan fogni, ha valaki elfogult a saját életpályája iránt, de ennek az embernek a tulzása megharagitott. Most már elfordultam tőle s szó nélkül indultam kifelé a kertből.

Alig tettem pár lépést, dr Lang vonagló arccal ugrott elém s tele torokkal orditotta:

- Mit? Ön igy akar távozni?! A nélkül, hogy legyőzetését beösmerné? Vagy talán ön az, aki haladásomnak utját állja? Tudom, hogy titkos ellenségeim vannak, most már tisztán látok, ön semmivé akar engem tenni!

Vad erővel ugrott nekem s torkon ragadott. Nem birtam hangot adni, közel voltam a megfuladáshoz. Félig elvesztém eszméletemet, de még hallottam a doktor Lang éles, rikácsoló hangját, a mint kiáltotta:

- Ide hozzám, ápolók! Itt van egy őrült! Emberek futottak a kertbe; homályosodó szemem látta a szürke-ruhás ápolókat, az intézet orvosai közül is ott termett valaki.

- Itt van, itt van! Fogjátok meg! A zubbonyt rá gyorsan! - kiabálta.

Mire magamhoz tértem, doktor Langot már leteperték. Iszonyuan orditott; a dühöngés teljes erővel tört ki rajta.

- Csak vissza vele a cellájába, - parancsolta a lelkendező orvos. Jaj annak az ápolónak, akinek a könnyelmüsége okozta, hogy ez a veszedelmes őrült megszökhetett!

Doktor Lang, az „őrültek orvosa”, e szerint csakugyan itthon volt ebben a kriptában.

- Vége. -