A Simonyi-huszárok Bécsben.

A szövetséges seregek szétoszlának, s a francia földről visszahúzódának a győzelmes ezredek, melyeknek egyikét kövessük a széles országúton, mely Párisból legközelebb vezet a Rajna felé.

A lég oly fűszeres, a madár könnyű szárnnyal emelkedik a légbe, nem énekelni, hanem hallgatni azt a szokatlan danát, minő e légben még soha sem hallatszék.

Hány mesterlegény dőlt évezredek óta e nagy országút fölhányt árkai mellé, s hányféle hangon vonított ég felé, s még annyira sem bírá kíváncsivá tenni az út melletti szántóvetőt, hogy a dúdolásból kihalljon néhány szót, mely megkülönböztesse az ember hangját a megvásott kerékagy keserves nyikorgásától.

De midőn e nagy csapat egy harmóniában szólamlék meg, s a szokatlan érc, mint az ünnepre megszólamló harangnak hangja, áthatá a légkört, önkénytelenül leereszté a kapát egy vén francia, s eszébe jutott császárjának az a mondása, hogy ha magyar huszárai volnának, a világot meghódítaná, e szokatlan hangok fölmagasztalák, s nem bírt néma maradni a bűvöletben, s azt mondja: ezek csak magyar huszárok lehetnek!

Szülőföldem szép határa
Meglátlak-e valahára?

éneklék tovább a fölismert huszárok, s a vén francia ébren álmodott a világról, mely kicsinybe, hogy meg nem hódolt a császárnak, csak az volt híja, hogy magyar huszárjai nem valának.

Messze kíséré el őket szemmel az öreg, s midőn a dalnak utóhangjai is elhalának, ő még mindig ott maradt, - álmodozván dicsőségéről!... Ne háborgassuk az ébrenlevőnek álmát, babérai jutnak eszébe, - száz csatán át szedte.

A húzódó ezred után ügetett egy utazó kocsi, mely meg a legközelebbi állomáson érheté csak utol az ezredet, mely rövid pihenőt tartván, kurta reggelivel üdíté magát a további útra.

Egy fiatalember dugta ki fejét az ablakon, kíváncsian kérdezvén egy hadnagyot:

- Miféle ezred ez?

- Ezek az úgynevezett Simonyi-huszárok.

- Huszárok? - bámult a feleletre a kocsiban ülő, - azután félig eltalálólag tevén hozzá:

- Tehát ezek mind magyar huszárok?

- Testestől, lelkestől uram, ha megengedi.

- Semmi ellenvetésem, hadnagy úr, annál inkább, minthogy testvérem is az.

- Szabad nevét tudnom? - kérdi a hadnagy.

- Gróf *...! - volt a válasz.

- Látja ön, azt a tisztet a vonal előtt, sötét pejlovon?

- Tisztán látom, - jegyzi meg az utazó, - s kicsoda ő?

- Gróf *... - egyik őrnagyunk, az ön testvére, ha csakugyan van önnek olyan testvére, ki huszárhadnaggyal nem beszél magyarul: adieu! - mondja a tiszt, és helyére nyargalt.

Indulandó volt az ezred, - az őrnagy éppen a kocsi mellett lelé a középpontot, honnét a vezénylő szót legkönnyebben elkiálthatja, de mielőtt állásba helyezkednék, a két testvér egymásra ösmer.

- Hol találkozunk? - mondja az idősebb.

- Francia földön! - mondja, a szót erősen meghangoztatva a huszár.

- De miképpen történhetett az, hogy magyar huszárokat lelünk itt?

- Igen könnyen, mi elvétettük az utat, testvér, s katonáitok elől Bécs helyett Párisba futottunk! Így van bebizonyítva legkönnyebben, hogy a magyar huszár ügyesen retirál, ezt te mondád! - végzé be az őrnagy, és segédtisztje által félbeszakíttatván, az osztályt indulóra vezényelte.

Ez volt a beszélgetés, illetőleg felelet a hat év előtti kicsinylő szóra, - csakhogy ez a párbeszéd nem volt alkalmas szer arra, hogy az elvált érzelmek egymáshoz tapadjanak.

Nem célom utazási leírását adni a leghíresebb ezrednek a francia táborozás alatt, elég az hozzá, hogy némi kitérések után még 1816-nak elején az ezred Bécsbe rendeltetett.

A táborozás alatt szigorún meggazdálkodott ezredi pénztár Dijonban tetemesen szaporodván egy gazdag ajándék által, az ezred valósággal tündöklő állapotban léphetett Bécsbe, melynek örege, apraja megelevenedett a dicsőített ezredet látni.

Simonyi látván az utcákon tóduló népet, megállítá az ezredet. - A legénység gyanítá, hogy az öreg szólni akar, de kit az asperni ütegek nem bírtak elnémítani, most szótlanul és halványan állt meg az ezred előtt.

A dicsőség babérai lengének elébe, s az érzelem elfojtá, mintha érezné, hogy nem bír el annyit. Az ellenség száma nem riasztá vissza, azon keresztül lehet törni, de a koszorúhalmaz a legdicsőbb katonát is föltartóztatja.

Elveszté öntudatát, - a vezénylőszót elfeledé,... s önkénytelenül kiáltá, mint a csatákban: jertek utánam!

A lovak ágaskodva mentek a váró sorok közt, s akiket le nem bírt verni lovaikról sem ágyú, sem kard, a bécsi szép leányok majdnem lehúzták a földre.

A kantárszárakon fölfűzött koszorúk valának, s a virágzáportól megszilajult lovak táncolva mentek át az utcasoron, mely a belvárosba vezetett.

Az ablaksarokból drága szőnyegek nyúlának ki, - s a legszebb hölgyek serege mosolyogva köszönté a bajnok vendégeket.

A fiúk megszilajultak az örömzsivajban s alig bírták a szárnyakról tűrhető rendbe szorítani a sorokat.

Simonyi után közvetlen fiatal grófunk osztálya jött, s maga a legszebb huszár, alig annyi bajusszal, mennyire egy kis bajuszkenő ráfér, - sugárzó szemeit büszkén hordá meg az ablaksorok mosolygó arcain.

A vezetők megállapodást intének, s az osztály hosszú sorban nyúlt el egy kinyúló erkélyes ház előtt, melyről egy gyönyörű hölgy támaszkodék a bársony díszítményre, s midőn őrnagyunk arcot fordítana az elváló ezredesnek, - alig végzi be tisztelgését, s egy könnyű koszorú röppen feléje, éppen mellére, hol a meglepett őrnagy önkénytelenül szorítá meg, s egy könnyű bólintással köszöné meg a koszorút.

Egy nemzeti szalag húzódék a koszorú után, (még akkor kevés ember előtt volt ismeretes e három szín), de az őrnagy észrevette e jelről, hogy a honleányi érzelem saját véreinek dobá e koszorút.

A vezénylet szakaszokra oszlék, s őrnagyunk Simonyi ezredessel az erkélyes palotában szállásoltaték el segédtiszteikkel, - s rövid időn kényelmesen helyezkedének el a pazar fénnyel díszített palotának ragyogó termeiben.

- Hol vagyunk, Jancsi? - kérdé az ifjú őrnagy nagy bajszú legényét.

- Őrnagy uram, gróf uram, - tündérországban.

- Hohó!... mondja a gróf, - hol jár a kend esze?

- Mondom, hogy tündérországban, - hisz márványból van itt minden, még a jászol is olyan fényes, hogy otthon a bíró nem merné belőle megenni a húsvéti ebédjét, nem hogy lovat kötne oda.

- De kend mégis odakötötte?

- Dehogy cselekedtem uram, - hanem valami excellenciás úr volt, aki elvette a lovat tőlem, az kötötte a jászolhoz.

- Excellenciás úr? - bámult a gróf.

- Hát mi volna más, őrnagy uram, hiszen szélesebb aranypaszománt volt kalapján, mint óbester uramnak a mentéjén van: azt pedig csak nem hiába varrták oda.

- Az kocsis volt, Jancsi.

- No ha az itt kocsis, kien annyi arany van, őrnagy uram, akkor mégis csak igazam van, hogy tündérországban vagyunk.

- Örül-e kend neki?

- Majd meglátom, mit adnak enni, ha káposztát főznek, akkor majd csak ide szokom - talán.

Ezután Jancsi kiment, magára hagyván urát, ki a tükör előtt kezde rendezkedni. Az előszobában Jancsi elfoglalta a legalkalmasabb helyet mindama szereknek, amelyek tisztogatási munkájához szükségesek valának, s a márvány asztalokon meglehetős furcsán látszottak a mázolókefék és fénymázos tál.

Jancsi elvégezve munkáját, pipára gyújtott, ekkor lép be egy úr, kérdezvén, lehet-e beszélni az őrnagy úrral?

- Majd megkérdem! - válaszolt Jancsi, bemenvén a gróf szobájába.

- Őrnagy uram, gróf uram! - mondja Jancsi, - jelentem alássan, hogy odakinn egy paraszt várakozik, beeresszem?

- Hadd várjon! - mondja a gróf, mire Jancsi kiment, és az izenetet megmondá.

A várakozás nem mindig a legmulatságosabb dolog, azért az úr azt mondja Jancsinak, hogy majd kinn járkál, aztán bejön, ha hívja. De bíz a hívás nagyon későre maradt, utóbb maga jött be, s újólag sürgeté a huszárt, vajon lehet-e már beszélni az őrnagy úrral.

- Már nem nyugszik az a paraszt, őrnagy uram, gróf uram, beeresszem-e?

- Még öltözködöm! - mondja a gróf hanyagon folytatván a munkát, - várjon még.

Ez az izenet megint csak kikergette az urat a folyosóra, hol mindenféle lépésben igyekszik magának megrövidíteni az időt, de elfogyván türelme, harmadszor is kérdé, beszélhet-e az őrnagy úrral, mert sürgetős dolga van vele, mire Jancsi harmadszor jelenté.

- Mit csináljak, őrnagy uram, gróf uram, az a paraszt nem nyugszik, azt mondja, sürgetős dolga van.

- Kérdezd meg nevét! - parancsolja az őrnagy.

Jancsi utasítása szerint cselekvék, és megkérdezvén az úrnak nevét, bemegyen jelenteni.

- Azt mondja, őrnagy uram, gróf uram, hogy gróf Z...

- Hisz azt mondta kend, hogy egy paraszt van odakinn? - nevetett az őrnagy.

- Hát mi volna, kérem átossággal! - okoskodék a huszár.

- Ez ami házi gazdánk, hallja kend?

- No akkor ez is elcserélte a ruháját nagyságos uram, mert bizonyosan a magáét a kocsisa húzta föl, amelyik előbb a lovakat elvette tőlem.

- Ej üsse meg a patvar a ceremóniáját, - mondja hatalmas erős hangon - hisz mi földiek vagyunk, jer édes barátom, ölelj meg! - mire az őrnagy baráti öleléssel sietett a házi gazda elé, - ki úgy látszik, alig várta, hogy huszár vendégein kiörvendezhesse magát.

- Öcsém! apád jó barátom volt, s nagyobb örömöm nincsen, mint hogy házamban látlak benneteket, azért tegyetek, ami tetszik, - fordítsátok föl a házat, nem bánom, építtetek helyette mást, - legyetek urak, én meg beállok szolgának, nekem is parancsoljatok.

Ez áradozásra nem lehetett választ adni alkalmasabban, mint jól össze meg összeölelni.

Az ifjú gróf úgy agyonölelte az öregurat, hogy az még néhány nap múlva is derülten érzé magát, mert inasa sehogysem bírta úgy megnyomogatni, mint azt egy eleven vérű huszár szeretetből megcselekedte.

Nem akarom leírásokkal tölteni az időt, elég az hozzá, hogy az öreg gróf szakasztott mása volt annak a fajnak, mely még a francia divat járványa után is megbirkózott minden idegen szokással, s már messziről megösmerhető volt rajta, hogy ez Bécsben idegen ember.

Hanem ami rajta az utolsóig, értem a sarkantyús csizmáig, magyaros volt, kedves élete párján az már minden franciára, vagy egyéb idegenre volt fordítva.

De mielőtt a háziakról szólnánk, az öregúr meghívá az őrnagyot termeibe, hol ma a bécsi előkelő világ összetódult, látni a hőst, kit, mint minden ember, egy szájjal állítá: a golyó nem fog.

- A legnagyobb örömmel, mondja az őrnagy, - ha a bécsiek megelégesznek annyi udvariassággal, mennyit a tábori sátorok alatt emlékezetben tarthattunk.

- Jó, jó! öcsém, - mondja a gróf, asszonyaink ugyan nagyon finnyásak, hanem az oldalszobák már az én társaságomba valóknak vannak elkészítve, - oda menekülhetsz.

Ezután szívesen kezet nyújtva, távozék az öreg.

Bécsben ez időben járvánnyá lett a divat, s az emberiség elrútított magán mindent, hogy valamiképp magára ne ösmerjen, hogy így megszégyenelje magát majomtermészetéért.

Legirtóztatóbb pusztulás ütött a magyar viselet közé, s valamint az ország a többség, úgy a magas arisztokrácia a divat torkában élvén, ezer bolondot űzött magából, nem bírván megállapodni, hogy valamely ruhadarabot állandó viseletül elfogadjon.

Mint mindig, úgy most is a nők legszánandóbbak voltak, mert a láttatás és bámultatás ösztöne nem hagyott nekik nyugalmat, életük egy elkárhozott léleknek vándorlása volt boltokon és pipereraktárakon keresztül, s egyik sem bírt megegyezni másnak utánzásában, hanem a sok szabót addig üldözte, míg neki valami különváló idétlenséget nem szabott.

Ránk magyarokra valóságos egyiptomi csapás volt a divat pusztítása, mert a parlagon hagyott nyelvet némileg kitoldá az általános magyar viselet, mely minden osztályban egyaránt használt levén, csak aranyban, ezüstben vagy egyszerűbb zsinórzatban különbözött, és katonás feszességével tartott annyi szigort a testen, mennyi a férfias időszakhoz múlhatatlanul megkívántatott.

Ruházatunk tehát azon időben életkérdés volt, és öregeink rémülve látták a legegyszerűbb házakhoz becsapni a divatot, mely nemzetiségünknek utolsó jelét is pusztítással fenyegette.

Kevés előrelátás kellett hozzá, hogy amely virág illatát és színét veszti, halni készül, az és hogy nem mondott valami ostobát, aki a századnak elején látván nyelvünk és öltözetünk végpusztulását, valami keserves órában elkiáltá magát: a magyar egy lábbal a sírban áll.

Az önvédelem ösztöne kezdett életjelt adni, s ha már nem bírtak mindent megtenni egyszerre, megtettek amit lehetett, s mindenek előtt társas körökben fogadásokat tettek, semmi áron nem beszélni másképp, mint magyarul.

Pedig de sok keserves pillanatra adott okot az a tudat, hogy néhány száz eszmének még neve sem volt e nyelvben, s még hirtelenében az az életrevaló gondolat is hiányzott, hogy csinálni kellene.

Nagyon mélyen kell érezni tudni annak, ki visszagondolva magát az akkori időbe, érezni tudja a kétségbeesést, mi néhány becsületes embert lélekben meggyilkolni készült.

Az öreg gróf Z... egyike volt ama kor megszomorodottainak, ki heves természeténél fogva buzgóságból még ártott is, mert aki vele ellenkezett, még akár meg is botozta.

Saját neje volt az egyetlen egy, kiről az idegen viseletet le nem tudta rimánkodni, mert a házi békének áldozatul kelle hozni egy kis gyengeséget, mit a méltóságos grófné nagyon szélesen kibányászott, azonban férjét sem akadályozá saját útján.

Rég megvolt a hallgatag megegyezés, - de közelgett az idő, hogy lassan-lassan felhő kerekedjék, melynek villámai nagyon is fenyegettek, és könnyen szétszakaszthatott volna minden látszólagos békét.

Lányuk,... haza került a nevelésből, s az anya, készült alakot adni annak, kit a nevelőnő, mint viaszbabát külde ki a nagyvilágba.

Azonban a háború alatti körülmények mégis sokkal inkább korlátolták a grófnét, mint hogy megmenekülhetett volna a falutól, hol most minden ember menedéket keresett, - s így az anyai gond, inkább csak a szándéknak előleges emlegetésében, mint valósításában jelentkezett.

Az apa nem akart küzdelembe ereszkedni gyermeke fölött, - mert a helyzet mégis inkább neki kedvezett, mint a nőnek, mert amit leginkább óhajtott, hogy lánya osztályosa legyen az apa érzelmeinek, az, mondom, az akkori háborús körülményeknél fogva, számításon kívül sikerült.

A környezet leginkább az apának rokonérzelmei után alakulván, a lány, önkénytelenül, vagy szándékosan, elfogadá lelkében azt az alakot, mit az apa, ha lehetett, hát lelkére ihlett volna.

Midőn aztán már az apa meggyőződék a lány érzelmei felől, nyugodtabban ment föl Bécsbe a békekötés után, mert gyanítani kezde, hogy a divat már nem rontja le építményét, mert a ruhát, amint felöltheti az ember, azonképpen le is vetheti.

Az anya is hamar észrevette az átalakulást, valamint azt is, hogy a lánynak barátnőire ellenállhatatlan hatása van, mit ő annyiból nem szeretett, mert az ellenkezőt várta. A divat lakója lett a háznak, csakhogy a lányok nem bámulni, hanem nevetgélni szoktak rajta.

- Kisasszony! még kompromittálni fog falusias gusztusával.

- De anyám, ezek a bécsi szabók egyáltalában nem akarják elhinni, hogy nekem derekam is van.

- Ne okoskodjék, hanem öltse föl a ruhát, hozzánk nem tartozik a ruhát szabni, hanem felöltözködni, értette?

- Anyám, sokkal szebb az a magyar váll és sima derék.

- Nem szégyenli magát a kisasszony, még bizony dicsekedni fog, hogy most jött Magyarországról, - hogy ujjal mutassanak reá!

- Tehát nem igaz, hogy onnét jöttünk?

- Igen, csak hogy inkább tagadjuk el, édes kisasszony, ha a nagyvilágban rollét akarunk játszani.

A lány elhallgatott azon erős föltétellel, hogy ezt apjától is megkérdi, amint cselekedte is, és kicsibe múlt, hogy a villám le nem sújtott, ha az apának eszébe nem jut, hogy gyermekének nem lesz jó pártját fogni az anya ellenében, tehát inkább szenved.

E csöndes háború közben érkezének meg a Simonyi-huszárok, s a grófnak alkalma nyílt fényes házát megnyitni a nagyvilágnak, mert Simonyit kiszámítással egy előkelő magyar házhoz kívánták beszállásolni.

Az öreg gróf százszoros örömben volt, s neje kedvéért pazarul fényelt házában. Jancsiként, csakugyan egy kis tündérországban volt, mit Jancsi annál inkább eltalált, mert megvolt néki a vasorrú bábája éppen úgy, mint Tündér Ilonája.

Bekövetkezett az est, lassankint népesedék a palota, melynek aljában összegyülekeztek az idomtalan batárok, melyeknek kerekei a malom alatt a Dunán is foroghatnának, - míg irtóztató szíjakról maga a hintószer lóbálódzék, melyben az úri vendégek ültek.

Elöl a nyerges lovon ült egy háromszegletes kalapú kenderhajas állat, melynek lábain az akkori divat szerint irtóztató széles csizmák voltak, kemény talpakkal, hogy valósággal beléjük állhasson a kocsis, ha a lovak hajtására biztosabban kellene mozdulnia, s e készülékből aztán nem is maga jó szántából jött ki annak idejében, hanem úgy emelgették ki.

A bakon álldogáltak az inasok, kik műértőleg tudták a fölhágókat a magasból alá rángatni, hogy róluk, mint létrán, lejöhessen a bennülő úr és asszonyság, kinek acélabroncsait betanult módon kelle az ajtókon kifeszíteni.

A megüresült kocsi aztán hátrább vonult, s midőn már telni kezdett az udvar, a hátulsó kapun kelle még előbb kimenni, hogy az utcán visszafordulhasson, mert az ötödik kerék még akkor valamely kocsigyártó fejében, mélyen a sötétségben szunnyadt, s ekképpen egy ilyen hintóval megfordulni csak éppen annyi üres tér kellett, mint bármely szénásszekérnek.

A termek már megteltek vendégekkel, kiknek ruháit szívesen leírnám, ha, mint megjegyzém, abban az időben tökéletes önfejűség nem uralkodik, kivévén azt az egyet, hogy a termetet mindenütt a legszánandóbb módon idomtalanították el.

A grófné hasztalan várá leányát az elfogadás első perceiben, - minden izenetre az volt a felelet: még most sincsen készen.

Ez nagyon ingerlé a grófnét, mert valamit gyanítani kezde, még pedig azt, hogy lánya minden illedelemmel homlok egyenest...

De íme, itt jő, atyjának karján, a legcsinosabb magyar ruhában, mint a grófné indulatosan gyanítá, még ami több, leeresztett hajfonatokkal.

- Ez mindenesetre a grófnak ideája? - mondja a nő.

- Meg akartalak lepni, kedves nőm! - viszonzá a gróf minden gúny nélkül.

- Nagyon pásztori gondolat, - vitatkozék amaz - csak az hiányzott, hogy a gróf egy sereg juhot is rendeljen föl ez estére.

E szavaknál azonban hallatszék a hangos kardcsörgés, s az egész ezred tisztikarát mutatta be Simonyi a házi asszonynak.

A grófné pillanatnyira erőt vett magán, büszkeségének jól esett elfogadhatni a bámult ezredest tisztikarával, melynek látására minden kegyvadászat kimerítteték a magasabb körökbe vágyakodók között.

A háziasszony Simonyival maradt, míg a tisztek vidáman szállták meg a terem virágait, s jól érzék magukat ama keresett figyelemben, melyben minden oldalról részesülének. Oly rég nem valának harcban, hogy egy kis ostrom valóban kívánatossá vált.

Őrnagyunk a házi kisasszonyt foglalá el, és nem kis meglepetésére látá, hogy szemközt van koszorúzójával. Nem lehet neki rossz néven venni, hogy majdnem szótlan maradt a szokatlan szépség előtt, kit inkább kutatni vágyott, mint arra készülhetett, hogy ily rövid időn találkozzék vele. Végre megszólamlék:

- Kisasszony, mi ugyan Párisból jövünk, de még nem is álmodtam volna, hogy ma alkalmam legyen udvariasságomról kikérdeztetni.

- S kívánja azt valaki őrnagy úrtól? - mondja mosolyogva, derülten a leány.

- A grófnővel szemközt szívesen hasznát venném a hajlékonyabb szónak, azt hiszem, egyik szó néha jobb szolgálatot tehetne, mint a másik, s én nem találom meg az igazit.

- Még az igazi gondolatot sem?

- Ó, azt igen!

- S azt nem akarná megmondani őrnagy úr?

- Igen szívesen, ha azt huszáros rövidséggel elmondhatom.

- Éppen úgy, őrnagy úr - az lesz legtalálóbb.

- Én ma véletlen szerencséhez jutottam, - egy koszorú esett mellemre.

- S talán mellfájást okozott? - mondja a hölgy némileg megdöbbenve a beszédnek irányától, és nem bírta szívébe szorítani vérét, szétáradván az arcon.

- Mellfájást nem, hanem érzem az okozott sebet.

- S meg orvost sem hivatott? igazi huszár! - mondja enyelegve amaz, egy ablaknyílásban álló asztalkánál önkéntelenül megállapodva.

- Nem volt bizalmam bennük.

- Az istenért, gondolja meg a veszedelmet, őrnagy úr, - még halálos lehet.

- Igaza van, kisasszony - mondja jobban szemközt fordulva a huszár-gróf elkomolyodva - lármát kell ütnünk, tán közelünkben leszen egy orvos, mire körülnézvén, a hangosabb szóra, úgy látszék, valaki odapillantott, mintegy várván a másodszori hívást. A gróf észrevette a ügyelőnek tekintetét, s kérdé a hölgyet, ki ez?

- Házi orvosunk!

- Annál jobb, ő ítélje meg, halálos lehet-e egy seb a szíven.

- Ah, őrnagy úr tréfál!

- Katonaszavamra, nyilatkozni fogok az orvosnak.

- Az istenért, ne!... mondja a hölgy a gróf komoly arcát látva, - ő anyámnak bizalmas embere, és a tréfához nagyon ügyetlen.

- Hát tréfálok én? - kérdi az őrnagy, ki nagyon is jól látá a közellevő, tán túlságosan is figyelő orvost, kinek a kandiság mai nap, úgy látszik, hivatalos teendője volt.

- Egy kis háziszert gondoljunk ki, - mondja a hölgy inkább tréfálni akarván, s aközben egyik fonatának háromszínű szalagjával játszván.

- Jó, elfogadom, mondja a huszár a lánynak zavarát látván, - hát esedezem az orvosságért, de mindjárt.

- Egy kis tűrömolaj, őrnagy úr, - azt csöpögtessen rá.

- Jót áll, hölgyem, tanácsolt orvosságának hatásáért?

- S ha jót nem állnék?

- Rögtön az orvosért kiáltok.

- Isten neki,... hát jót állok orvosságomért, éppen úgy, mint ön a sebért! - toldá hozzá az ifjú hölgy, menekülni akarván a hirtelen támadás elől.

- Hölgyem, tréfát gyanít?

- Hát nem látom én, hogy huszárostromlóm van?

- Kinek azonban annyi verekedni valója akadt ez ideig, hogy ostromolni nem volt alkalma.

- Jó, tehát ez egy hadjáratnak kezdete...

- És vége, grófné - ...

- Tán még párizsi a seb? - ingerkedik amaz.

- Nem tartanék becsületre méltónak oly francia nőt, ki idegent, ellenséget szeretni tudna.

- Így hölgytársaim otthon előre is örvendhetnek.

- Hogy haza egy sebzett vitéz megy?

- Kinek sebe fölött ily díszszalagok vannak.

- S kit ön új sebbel ereszt el, gyógy&i