II. FEJEZET
Magister kaminarius

Zord, nedves, érdes idő volt.

Ilyenkor a kihallgatási tróntermet is melegíteni szokták.

A szép, szobadíszül is szolgáló majolika kályhák még azon időkben nem divatoztak Magyarországon: a kastélyokban kandallók voltak, a közrendnek házaiban banyakemencék vagy kürtős tűzhelyek. A trónterembe pedig nem lehetett kandallót beállítani. Ahelyett a háttérben volt alkalmazva egy hordozható rézkatlan, törők mintára, melyet megtöltöttek bükkfaparázzsal, az sugárzotta ki a meleget; azonkívül a királynak az ülése alá, aki nagyon fázékony volt, bedugtak egy ezüstmedencét, mely szintén parázzsal volt megtöltve. Később aztán, mikor nagy lett a sokaság a teremben, anélkül is elég meleg támadt.

Az erkélyajtók felnyitása által azonban ismét hideg jött be a terembe. Ulászló köhécselve tért vissza az erkélyről, s midőn ismét elfoglalta a helyét a trónszéken, egyedül, a királyné nélkül: az udvarnokával előhúzatta a szék alul a parázsosmedencét, s rárakta a lábait. – Aztán következett volna – az urak el levén látva – a közrendűek kihallgatása.

Elébb azonban belépett Szente uram a trónterembe, ahová neki mint várnagynak mindenkor szabad bejárata vala. Kezében tartá a vasvillára felnyársalt fekete pecsétes levelet.

Aki azt meglátta, rögtön kitalálta, hogy mi az. Levél a pestises tartományból! A király felugrott a székéről, s legkisebb gyűlésfeloszlató trónbeszéd nélkül, két kézre kapva a palástját, elsietett a terem hátulsó ajtaján.

A főrendek pedig ugyan eloldalogtak Szente uram közeléből, ki hasztalan kínálta fűnek-fának a paksamétáját: nem akadt annak elfogadója.

Utoljára Ambrus mestert szólították be a külső teremből, annak kellett felbontani a gyászpecsétes levelet, s felolvasni a rendek előtt a tartalmát. János herceg udvari káplánja tudatá ékes stílusban, hogy Mátyás király fia az alulírt napon, a halotti szentségek felvétele után, csendesen elszunnyadott az Urban.

Mély csendesség támadt a gyülekezetben. Mintha egy adósokbul álló társaság lett volna, mely előtt azt a hírt olvassák fel, hogy a hitelezőjük meghalt.

– Requiescat in pace… – dörmögé Szathmáry György püspök. S a többiek is utánafohászkodták.

Soha jobbkor nem halhatott volna meg.

Ambrus mester azt kérdé, hogy a levelet achívumba tegyék-e.

– Isten őrizz! – monda a püspök.

– El kell égetni! – kiálták a főurak.

Ambrus mester maga is szeretett mentül hamarább megszabadulni a veszedelmes papirostul, s odasietett, amit legközelebb látott, a trón alatt levő parázsos medencéhez.

Jó szerencse, hogy a macsói bán elkapta a gallérjánál fogva.

– Abba ne dobja kegyelmed azt a levelet! Mert akkor a király soha nem ül ebbe a trónba többé, ha azt egy pestises levéllel felfüstölték. Végül hát beledobták a levelet a hátul levő rézkatlanba, ahol az lobot vetett.

Az udvarmester ezután azt mondá Szente uramnak:

– Kegyelmed pedig, várnagy uram, serénykedjék abban, hogy a János herceg katonái, akik a szekereket felkísérték, az uruk meghalván, lovaikról leszállíttassanak, fegyvereiktől megkönnyebbíttessenek, s aztán Isten hírével szélnek eresztessenek: a vezetőjük pedig, otromba magaviseletéért, mellyel a királynét megrémítette, egy napig árestomba tétetvén.

Az utóbbi parancsot Szente uram akképpen hajtotta végre, hogy György vitézt bevitte magához, s ott tartotta a saját szobájában egy huszonnégy óráig, de nem kenyéren és vízen, hanem jól megvendégelve, budai sajttal és főtt musttal.

– Hát bizony, édes szolgám, itt most a sírás-rívás, búslakodás mind nem használ semmit. Inkább az után kell látnunk, hogy téged valami neked való biztos állásba bedugjunk. Én tudnék a számodra egyet.

– Ha csak meg tudok neki felelni. Hanem elébb azt szeretném tudni, hogy ki lesz az, aki nekem parancsol; mert minden bolondnak szót nem fogadok.

– Szeretem, hogy válogatsz a gazdákban. Ez pedig olyan úr, akit elfogadhatsz; mert ez a szepesi gróf: Zápolya János.

– Ah! Az a fiatal főúr.

– Még gyerekebb, mint te vagy. S az is éppen olyan válogatós a szolgákban, mint te az urakban. Kezemben a commissiója, amit Tomiczky által küldött. Egy olyan legényt keres, aki fiatal, katona volt, talpig becsületes, rá lehet bízni az egész házat; nemes származású, jóindulatú, nem részeges, nem menyecskés – és amellett se írni, se olvasni nem tud.

– No, ez mind összetalál. Ilyen vagyok én.

– Magam is mindjárt rád gondoltam.

– S aztán mi volna ez a szolgálat?

– Ennek a címe „Magister kaminarius”.

– Mi az ég csodája az?

– Majd megtudod, ha benne leszesz. Fizetés egy esztendőre negyven oroszlános tallér. Szép pénz! A judliumnak sincs több. „Magister kaminarius!” – Zápolya Jánosnál!

– Ez az én jövendő uram király akar lenni – monda a vitéz.

A várnagy bámulva nézett rá.

– Hát te hol veszed ezt?

– A lengyel beszélte a király előtt – az, akit kidobtak.

– Tomiczky? S te értesz lengyelül? Akkor hát sokat megtudtál. No, hát én még többet tudatok veled. Bizonyára ez a Zápolya János akkor, midőn Mátyás király meghalt, igen kicsiny volt még: az ország rendei hétfelé kapkodtak, hogy kit tegyenek meg királynak! Zápolya István felkapta a kisfiát karjánál fogva a levegőbe: „Héj, csak te ekkora volnál most: akkor téged tennélek meg királynak”. – János „ekkora” már, s nem felejtette el, amit az apja mondott.

– Szolgálatába állok.

– Úgy én megírom számodra a beajánló levelet a szepesi grófnak. Most aztán meg kell válnod, fiam, a lovadtól, mert azt a hivatalt, ami rád néz, nem végzik lóháton.

– Majd búcsút veszek a „Ráró”-tul.

– Aztán a kardodat is le kell tenned.

– Már attul nehezen szakadok el. – Kedves jó kardom! Hányszor segítettél ki nagy veszedelembül. Ha megszorítottak, azt mondtam: „Nem vagyok egyedül, ketten vagyunk: én, meg az én kardom!” Nézze meg az élét kegyelmed: egy csorba sincs rajta. Mert sohasem gyaláztam meg a kardomat azzal, hogy az ellenség csapását felfogjam vele, hanem én vágtam elébb. – Tegye kegyelmed valahová a sutba. Visszajövök én még egyszer valaha az én jó kardomért.

Azzal leoldotta az övérül a kardját, s megcsókolta a pengéjét, aztán átadta a várnagynak.

– Ne búsulj, fiacskám – biztatá a várnagy –, majd kapsz ehelyett más oldalfegyvert az új gazdádnál.

Ez egy kissé megnyugtatta Györgyöt.

Szente uram aztán utasítást adott neki.

– Most aztán elmehetsz Tomiczkyhoz, aki Zápolya Jánosnak a totumfacja, s vele együtt utazhatol kocsin Szepesváraljára, ha ugyan szeretsz a bakon ülni.

– Bakon sem szeretek ülni, a lengyelt sem becsülöm semmire, mert hozzám goromba volt, parasztnak nevezett, de meg főképpen azért nem akarok az ő kíséretében kocsin utazni, mert az nekem nagyon sokáig tart. Tudom én, mi az a kocsival döcögés. Egy nap egyik toronytul a másikig. Ha én gyalogsorban lábam alá kapom az ösvényt, három nappal hamarább megérkezem Szepesváraljára, mint a lengyel a maga gebéivel és tyúkteleltetőjével.

Szente uram helyeselte György szándékát, s azonnal pennát faragott; megírta Zápolya János tiszttartójának az ajánlólevelet; azt átadta Györgynek, öt dénár útiköltséggel meg egy somfa suhogóval együtt, s azzal, letelvén a huszonnégy órai büntetésidő, útra bocsátá őt, Istennek hírével.

Mikor kilépett György a királyi várból, megüté a somfa botjával a cifra várkaput.

– Ki fogsz te még egyszer nyílni énelőttem!

Lóháton jött fel Budavárába, s gyalog jött ki belőle.

Igaza volt; így hamarább elért a Kárpátok alá, mint ha Tomiczky hintaján döcögtette volna magát, ahol még az a mulatsága is meglett volna, hogy ahol dűlős az út, le kellett volna szállnia és tartani a hintót, s ha elesteledtek, a lámpást vinni a lovak előtt a sáros úton.

Szente uram levele a Zápolya tiszttartójának szólt, aki megértvén a benne foglaltakat, azonnal utasítá a sáfárt, hogy vigye magával a legénykét, és öltöztesse fel a Zápolya nemzetség udvari egyenruhájába, amilyen megilleti a magister kaminariust.

Igen szép jelmez volt, sötétveres dolmány, zsinór helyett ezüst tölgyfalevelekkel, búzavirágszín nadrág, lengyelesen pötyögős szabású, hosszú szárú sárga csizmával. György csinos fickó volt benne. – No, most még hegyébe jön ez a „melledző”.

A melledző parasztviselet. Az úri rend a nevét sem ismeri. Zord éghajlat alatt hordják. Olyanforma, mint a mellvért, bőrbül; csak elől fedi a termetet, hátulja nincs.

– Mire való lehet ez? – kérdezé György a sáfártól.

– Hát hogy a tűz ki ne likassza a szép ruhát.

– Tűz? – Ebből azt ítélte György, hogy őrá valami olyan feladat vár, ahol ellenséges tűzbe kell rohanni. Ámbátor ez a borjúbőr melledző a muskétagolyót bajosan fogja fenntartani.

Azután kapott még egy széles övet, mely a melledzőt szorosan a derekához csatolta. Az övnek volt egy nyújtványa, ami egy lyukas tokban végződött. Ilyen van a bőröveken, amelybe az egyenes kardot vagy a vadászkést szokták dugni.

– Hát a fegyver, amit beledugjak, hol légyen?

– A fegyver? – mondá a sáfár. – A biz itt van. Itt a baltád.

– Balta? Hát minek nekem ez a balta?

– Hát, amikor szükséges, a fát felaprózni vele.

– Fát felaprózni? Hát mi az én hivatalom?

– A te hivatalod? Komám. Hát nem megmondta a budai várnagy? „Magister kaminarius.”

– No, igen; magister kaminarius. Hát mit jelent az?

– Azt jelenti, hogy a te dolgod a kastélyban a kandallókat befűteni, s a tüzet folyvást elevenen fenntartani. „Kandallómester” vagy.

György odadobta a baltát a sáfár lábához nagy mérgesen.

– Vezessen kegyelmed a főispán elé!

Ez olyan hangon és olyan tekintettel volt mondva, hogy a sáfárnak a szája is tátva maradt ijedtében.

– Meg ne egyél, vitéz katona! Úgyis odavezetlek.

S átvitte Györgyöt a várkastélyba, s vezette, amíg sok szobán és folyosón keresztül eljutottak a címerterembe. Annak a nagy vörösmárvány kandallójában lobogott a hasábokból megrakott tűz.

– Ez lesz az egyik kandallód – mutatá a sáfár Györgynek.

A terem egyik szárnyajtójánál ácsorgott a janitor.

– Pokválem, janitor – üdvözlé a sáfár tótul az ajtónállót –, odabenn van a serenissime?

– Azt hiszem, hogy odabenn van, mladipán, mert most hallottam prüszkölni.

– Mondtad rá, hogy „prosit”? No, hát eredj be, jelentsd be, hogy itt van az új magister kaminarius.

A janitor bement meg kijött, s mutatá a könyökével Györgynek, hogy bemehet. A sáfár nem ment vele. Az ajtónál azt mondá neki, hogy „zbógom”, s azzal visszatért.

György két ajtón keresztül jutott be a szepesi gróf szobájába. Komor, sötét szoba volt az, falai faragványos tölgyfa táblákkal borítva; hosszú, gót idomú ablak színes üvegkarikáin keresztül szűrődött be a világosság kívülről, nagyobb fényt támasztott benne a kandalló parázstüze; medvebőrrel terített kerevetek a fal mellett, az asztal körül alacsony támtalan ülőkék, az ablakkal szemben sötét rámában egy hatalmas páncélos vitéz arcképe, egy szögletben egy szétnyitott triptika, remek festményekkel, a kandalló párkányán arany- és ezüstbillikomok és vedrek. Egy egész falat elfoglaltak a mindennemű fegyverzetek.

Zápolya János ott állt a kandalló előtt; violaszín bársonyzubbony volt rajta, a tűzfény egyfelől, másfelől a színes ablak derengése világította meg alakját. Szép, szabályos, nemes vonású arca volt, alig pelyhedző bajusszal büszkén felvetett ajka felett, annál sűrűbb szemöldei s szokatlanul magas homloka, mely a szemöldökcsontnál erősen kidudorodott. Haját elöl üstökbe csavarintva, hátul rövidre nyírva viselte.

Kezében volt az a levél, melyet a budai várnagy intézett a tiszttartóhoz. Annálfogva informálva volt már.

– Te vagy Utyessenovics Martinuzzi György? – kérdezé az előtte álló ifjútól.

– Nemes Utyessenovics Martinuzzi György – ismétlé kiegészítve az ifjú.

– Igen. Nemes. Úgy kívántam. Akit a budai várnagy mint magister kaminariust rekommendált be hozzám.

– Kegyelmes úr, én elfogadtam e szolgálatot, ámbár a diák neve után nem tudtam, hogy mi az. De kegyelmes uramnál bármely szolgálatot elvállaltam volna, ha kocsisi vagy lovászi lett volna is.

– Nincs is semmi panaszom az alacsony sors ellen, amibe beálltam, csupán attól vagyok idegen, hogy az én oldalamon ezentúl baltát viseljek. Én nemes vitéz vagyok, akinek a tomporát sohasem verte más, mint kard. A balta a parasztok fegyvere, a pakulároké; én azt az övemben nem hordozom.

Zápolya meglepetve nézett az ifjú arcába, s aztán a vállára ütött.

– Ember vagy, fiú! Az én emberem vagy! Ilyent kerestem én. Igazad van.

Azzal odament a fegyvergyűjteményhez, kikeresett belőle egy dákost, elefántcsont markolattal, ezüstveretes tokkal, s azt odanyújtá Györgynek.

Györgynek az arca lángvörös lett egyszerre. Ekkora kincs nem talált volna rá soha. Csak úgy zihált a melle, mikor azt a dákost az öve tokjába illeszté.

– Te katona voltál? – kérdezé Zápolya.

– Igenis, kegyelmes úr, János herceg huszárezredénél. Vele jártam a bolgár hadjáratban; onnan szállítottam fel huszonnégy szekérrel a zsákmány javábul a király és királyné számára. Azok között volt huszonnégy levágott deli harcosfej. Én azokat kitűzettem, tudatlan ésszel, a nagy szökőkút körül dárda hegyére, s ennek a láttára a királyné úgy megrémült, hogy elfutott; engemet pedig kikergettetett a palotábul.

Zápolya ajka gúnymosolyra vonult.

– Azt elképzelem – dörmögé halkan. – És hát azután mért nem tértél vissza a te régi uradhoz, János herceghez?

Az ifjú felelni készült; de csak annyit tudott elmondani:

– Azért, mert… – akkor a görcs az állkapcájába állt; a két szeme megtelt könnyel; akárhogy szorította is össze az ökleit, nem bírta visszatartani, kitört melléből a fájdalom zokogása. – János herceg meghalt!

Zápolya arcán e szóra összevillámlott az a kettős világítás: a tűz és a napfény, valami a rémületből, s valami az örömből.

– János herceg meghalt!

Egy nagy, hatalmas vetélytárs múlt el a világból. A legjogosabb trónkövetelő, mert Hunyadi Mátyásnak fia és amellett a mostani bábkirálynak leghívebb támasza!

– Pestisben halt meg – mondá György.

Zápolya úgy fel volt izgatva, hogy nyugtalanul járt végig a szobában, míg felindulásának urává tudott lenni. Egyszer aztán odaállt György elé.

– Nagy hírt hoztál, vitéz, s ezért magáért nagy becsületben fogsz állni nálam. De még inkább azokért a könnyekért, amik urad miatt fakadtak előttem. Ne hidd, hogy alacsony szolgálat az, amit kastélyomban elvállaltál. A magister kaminarius énnálam nem cseléd; hanem belső bizalmas ember. Zord éghajlatunk alatt a tüzet folyvást táplálni kell kandallóinkban. Aki azt teljesíti, az minden órában bejáratos hozzám, ha ébren vagyok, ha alszom, és az anyám és a húgom termeibe; az egész ház rá van bízva, lát mindent, ami történik, tud mindent, hogy kik járnak hozzám az urak közül; meghallja, mit beszélünk, miről tanácskozunk, mert a kandallóinkkal folyvást dolga van. Ezért követeltem annyi virtust tőle, s azonfölül, hogy nemes vitéz legyen. És hogy mindezek felett írni és olvasni ne tudjon. Nehogy elárulhassa levélben azt, amit házunknál megtudott. Ez a hivatala a magister kaminariusnak.

– Híven fogom azt teljesíteni – mondá György, bal kezével a dákos markolatát szorítva, s ugyanakkor a jobbjával Zápolya Jánosé után nyúlt; kezet akart neki csókolni. Úgy volt szokva a régi uránál.

Zápolya nem engedte azt. Erős kézszorításra merevíté meg a jobbját.

– Nemesemberek nem csókolnak egymásnak kezet! – Nekem senki sem. – Fiatal vagyok arra. – Te meg éppen egykorú vagy velem. Pajtásom lehetsz.

Ezzel a nehány szóval megvette örök áron Martinuzzi Györgyöt Zápolya János. Jobban, mint ha arannyal vásárolta volna meg. Az egyik ifjú bele volt vonva a másiknak a varázskörébe. Ez a varázskör később tábort, nemzetet hódított. A mindenkitől lenézett, a király elől kikergetett ifjú talált egy főúrra, egy olyan büszke főúrra, aki a királynak azt meri izenni: „Add nekem a leányodat, mert utánad én akarok a trónra ülni!” és ez a nagyravágyó főúr kezet szorít vele, a szolgájával, s azt mondja neki: „Te nemesember vagy! Nem csókolsz kezet senkinek.”

De Zápolya János gyors elméje is feltalálta első pillanatra az előtte álló ifjúban azt a ritka tüneményt: egy hűséges szívet. Az a könny, mely Corvin János halálhírének elmondásakor György szemeit elhomályosítá, beszélt erről a szívről.

Még többet is tett vele Zápolya.

– Szeretnék felőled még többet is megtudni – mondá Györgynek –, mint amennyit a budai várnagy leveléből megérték. Ülj le ide e székre.

– Hadd álljak, kegyelmes uram.

– Fogadd el a kínálást. Előttem a bocskoros nemes is olyan jó, mint a bíboros főúr. Csak te ülj le. A paraszt beszél állva.

S kezét vállára téve, kényszeríté őt leülni egy kartalan ülőkére. Maga a kerevetre dűlt le.

– A te atyád, Utyessenovics Gergely, horvátországi gróf, Kamiezáč várának ura; kinek többi fiai mint hadnagyok szolgálnak a király seregeinél. Miért vagy te egyedül közülök szolgai sorsra kényszerítve, sőt még az apád nevét sem viseled, hanem Martinuzzinak hívatod magadat?

– Kevés szóval elmondhatom, kegyelmes uram. Atyám Utyessenovics Gergely horvátországi főispán, amit úgy hínak, hogy „comes”; s ezt grófnak is mondják, ahogy kegyelmességedet is „szepesi grófnak” híják inkább, mint főispánnak. Vára igenis van az Unna partján éppen a törökjárás útjában. De egyebe aztán nincsen is, csak a vára. A török martalóc seregek falvait elpusztították, jobbágyait rabságra hajtották, gulyáit, nyájait elrabolták, szántóföldjei vetetlen maradtak. Én aratást nem láttam otthon soha. Csak a harcos dandára maradt meg az apámnak. Azzal ő és a felnőtt bátyáim viszont a törökök ellen jártak portyázó kalandokra, s ami martalékot így ejthettek, abbul éltek. A bátyáim az apám első feleségétül születtek. Hajlott korában másodszor is megházasodott az öreg, elvett egy velencei származású olasz leányt, a Martinuzzi nemes családból. Annak a szülötte vagyok én. Bátyáim sanda szemmel nézték az apám új nászát. Egyiknek felesége is volt, koros hölgynek ismertem már; meddő volt. Ő parancsolt a háznál. Nálunk az a szokás, hogy ha több asszony kerül össze a háznál, az ifjabbnak nyolc esztendeig nem szabad a szavát hallatni. Csak akkor, ha az idősebb megszólítja. Az anyám még azonfelül nem is tudott más nyelven, csak olaszul. Azt hiszem, hogy ángyom haragudott azért az anyámra, amiért engem a világra hozott; mert neki gyermeke sohasem volt. Onnan gondolom, hogy amióta eszemet tudom, mindig üldözött, kergetett ki a kastélyból, féltem is tőle, s bosszantottam, ahol tehettem. Egész gyermekkoromat cselédek és parasztgyerekek között töltöttem, úgy éltem, mint a koldusgyerekek: erdei gyümölcsöt, gombát, madárfészket keresve. A másét sem kíméltem. A néném azt is megtiltotta a cselédeknek, hogy az apám nevén híjanak, aminek szégyenére váltam, s az anyám neve maradt rajtam: „Martinuzzi”.

– És ezért nem tanultál meg írni és olvasni?

– Más sem tanult azt az egész vidékünkön, hisz nem volt egy iskola az egész vármegyében; az anyám sem tudott. Pedig nekem olyan kimondhatatlan vágyam lett volna kikapaszkodni abból a sárból és szennyből, amiben fetrengtem, valami jobbnak lenni, mint a játszó és verekedő pajtásaim. Erősebb voltam valamennyinél, földhöz vágtam, aki idősebb volt is, s egy fejjel nagyobb, mint én. De nekem valami volt, itt – itt, a homlokomban, nem tudom, mi az? Valami másra akartam jó lenni, mint verekedésre. Szüntelen ösztönöztem az anyámat, hogy vigyen el magával Scardonába a keresztapámhoz, a püspökhöz, az neki édestestvére. Nagy kamasz voltam már, amikor rászánta magát, hogy elvigyen oda. – Gyalog mentünk odáig, kocsin nem jár asszony, gyerek a mi vidékünkön. Mikor megérkeztünk a szép, tornyos városba, éppen misére harangoztak. Anyám egyenesen odavitt magával a templomba. Ott az oltár közelében, ahol a vasrács van, letérdepeltetett maga mellé… Én egyre feszengtem a nagy bámulástól. De sok oldalbaütést és fejbelegyintést kaptam a mellettem térdeplő asszonyoktul azért a fennhangon való kérdezősködésért, amit az anyámhoz intéztem: „Mért csinálják ezt? Mért amazt?” Tetszett a ceremónia. Végre az anyám azt súgta fülembe, hogy no, mármost fogjam be a számat, mert aki odalép az oltár elé, az az én nagybátyám és keresztapám, a püspök. De ugyan a markával kellett befognia a számat, hogy el ne kiáltsam magamat: „Jó napot, keresztapám!” – A szertartás véget ért, csengettek, énekeltek, a nép leborult, a mellét verte, aztán fölálltunk mind, s tódultunk kifelé. Én iparkodtam könyökkel, ököllel utat fúrni kettőnknek a sokaság között, amiért nagyon megszidtak. A templombul aztán egyenesen mentünk az anyámmal a püspöki palotába. A cifra portás, amint az anyám nevét meghallotta, azonnal bebocsátott. Felmentünk a márványlépcsőkön, azután egyik szobából a másikba vezettek. Utoljára egy helyen sokáig megvárakoztattak. Végre bebocsátottak a keresztapám elé. Azért kellett várakoznunk, mert a keresztapám éppen ebédelt. Egy nagy gömbölyű asztalnál ült – egyedül. Szép piros orcájú, domború termetű úr volt, violaszín selyem kantus volt rajta. Előtte párolgott mindenféle ízletes étek, aminőket én sohasem láttam. Csak a szaga csiklándozta az orromat, arról gondoltam, hogy az valami jó lehet. Az anyám odavezetett hozzá, s intett, hogy csókoljak neki kezet. A püspök azonban haladékot parancsolt, s elébb kihúzva a zsebéből a violaszín selyemkesztyűt, azt felhúzta a kezére. A kesztyűnek az ujjairól gombok fityegtek alá. Úgy nyújtá a kezét nekünk a kézcsókolásra. Azzal az anyámnak intett, hogy üljön le egy zsámolyra, én pedig mellette álltam.

– Hát nem hívta meg az anyádat az asztalhoz? A testvérét?

– Nem tette azt. Folytatta nagy kényelemmel az étkezést – egyedül, ivott közbe-közbe, hol aranypohárból, hol üvegből mindenféle színű borokat. Azalatt az anyám alázatosan esedezve beszélt hozzá, amire nyers hangon adott válaszok jöttek. Én nem értettem a beszédjüket, mert olaszul volt, de nagyon el voltam keseredve amiatt, hogy legalább egy lúdcombot nem ád a keresztapám, mikor olyan éhes vagyok. Végre mikor elkészült az étkezéssel a keresztapám, kegyes volt engemet is megszólítani – horvátul: „No, hát te rossz fiú, voltál a templomban? Hát mit láttál a templomban?” Én erre a magam buta eszével azt felelém, hogy „Láttam bizony, hogy kegyelmed, keresztapám a templomban