|
Budapest,
a hivatalos Budapest, a mai napsugaras tavaszi vasárnapon egy szép ünneppel
arra figyelmeztette Budapestet, a nem hivatalos Budapestet, hogy volt egyszer
egy rongyos, falurangú Pest város, s mikor ezt a rongyos, falurangú várost
elborította a Duna, akadt valaki, aki ezt a Pestet érdemesnek tartotta arra,
hogy érte s inséges, rettegõ lakosságáért nem kisebb és veszedelmesebb
hõsiességet tanúsítson, mint Leonidász Hellászért. Báró Wesselényi Miklósnak
hívták e hõst. E dicsõséget a franciskánusok templomának falán beszédes, szép
jel hírdeti ma óta. Milyen nagy volt az az ember, aki érezte, megérezte, hogy
ez a rongyos, falurangú város mije az országnak. S hogy kell, azaz hogy kellene
szeretni ma a magyar embernek Budapestet, ha nagy Wesselényi Miklós a régi
Pestet úgy szerette! Hát szereti is. De egy kicsit fájdalmasan. Mint az olaszok
poétája Rómáról énekli: „mi Rómát kértük, s ti Bizáncot adtatok”, sokan azt
vallják magyarok, hogy mi „Budapestet kértük, s ti Karthágót adtatok”. Talán
nem igazságos ez. Van óh fogyatkozása sok Budapestnek, de mégis csak szíve ez
országnak. Európája és büszkesége. Legyen különb, õszintébb. mûveltebb,
magyarabb is még, aztán becsületesebb, dolgosabb és szolidabb. Legyen s lehet.
Ma, amikor elkésetten 1838 március közepének gyászos napjaira s Wesselényire,
az árvizi hajósra emlékeztünk, erõsödjünk meg a hitben, hogy Budapest nagy
lesz, szebb, jobb és gazdagabb. Érdemes arra, hogy utolsó csöpp vérükig
szeressék az eljövendõ, Wesselényihez hasonló nagyok.
Szólhatnánk
arról, hogy ennek az országnak más is volt Wesselényi, mint árvíz-Leonidásza.
Szólhatnánk arról, hogy elismerésében fukar volt eleddig Magyarország e nagy
emberéhez. De ez zavarná a mai ünnep áhitatát, s egyébként is a kegyeletet
erõszakolni nem lehet. A társadalmak értékmérõje a kegyeletadás tudományának a
mértéke.
Talán
a nem is sokára következõ magyar társadalom be fogja vinni Wesselényit is a
legnagyobbak Panteonába.
Budapesti Napló
1905. április 10.
|