Őszi eső.

Délután öt óra van, de az őszi eső oly kisérteties egyhangúsággal veri az öreg budai házakat, hogy az utca fölött szinte éjféli hangulatok lebegnek. Az otromba kockaköveken, melyek talán még a török hódoltság idejéből maradtak itt, egy teremtett lélek se jár; a nagy, bástyaszerű kémények egészen belefurakodnak a felhőkbe s a háztetőkön régimódi szélkakasok csikorognak. Ez már a hamisítatlan középkor milieuje: az elsuhanó árnyékok vén barátoknak látszanak, akik egy haldokló katonától sietnek a refectorium kandallója mellé. Ez az az idő, mely a legmegrögzöttebb csavargóban is fölkelti a vágyat a tűz és a világosság, az otthon és az emberi társaság után.

A vaskosaras kőpalota előtt, melyben valaha a Ferdinánd király gyóntatója lakott, ütött-kopott egyfogatos állt meg s a rozzant bárka mélyéből sűrűen lefátyolozott, fiatal nő ugrik le az esővíztől nedves gyalogjáróra. Megnyomja a csengetyű gombját - a villamos csengetyű anakronizmusszámba megy ebben a környezetben - s egy pillanat mulva már meg is nyilik a vasas tölgyfakapu, mely a boltíves előcsarnokba vezet. Az előcsarnok régi századokban épült, de modern, kényelemszerető és jóízlésű gazda tette lakályossá. A nyirkos kövekre vastag szőnyeg borul, a mennyezetről kovácsoltvascsillár függ, melyben tompa és tejfehér villamosság ég. A lépcsőfeljárat régi várudvarokat, a nehéz plüss-takaró, mely az emeletre kígyózik, divatos, angol tengerparti kastélyokat juttat az elámult látogató eszébe. Az emelet széles korridorjára időtől barna, cirádás szárnyasajtók nyilnak, melyeknek színe a kripták fölé épült kápolnák tölgyfapadjaira emlékeztet.

A fátyolos asszonyt hetvenéves, öreg komornyik kiséri fel a lépcsőkön, aki oly reverenciával lépked az oldala mellett, mintha az ország királynéját kalauzolná. A tisztességtudó aggastyán diszkréten eltünik, mikor urának szürkésfekete haja, bársony házikabátja megjelenik a belső termekbe nyiló szárnyasajtó küszöbén.

Harzburg-Waldeck gróf (aki kényelmes, otthoni viseletében, mely sötét és finom Rembrandt-képekre emlékeztet, még érdekesebb, mint daliás huszár-uniformisában): Végre!

Villányiné (remeg, sírni szeretne, úgy érzi, hogy legjobb volna elfutni innen, de a nők bámulatraméltó komédiás-tehetségével most is képes rá, hogy a gúnyolódás könnyű hangját üsse meg): Ez az a szó, úgy-e, melyet a Vígszinház francia hősei hasonló helyzetekben használni szoktak?

A gróf (gyöngéden kézen fogja Villányinét s mosolyogva, de nagyon meghatottan vezeti be a lakásba, ahol valamikor a király papja térdelt téli estéken az imazsámolyon. A termek még a régiek, de a középkori szállás ridegségét végképp kiűzte belőle a huszadik századbeli férfi puha és megfinomult ízlése. Az intim és meleg szőnyegfészkek mélyén ódon ezüstfény csillog s fantasztikus képek, drága üvegek, keleti fegyverek színes tónusa ragyog az opálos lámpák alatt. Egy költő álmai és egy kaszinótag ízlése egyesülnek itt valami csodálatos harmóniába, melyet még tökéletesebbé tesz a régi palota esti csöndessége. Villányiné, aki előtt a legraffináltabb pesti fényűzés sem ismeretlen, s aki a gazdagság minden kényelmét ismeri, elfogultan, a rezignáltság valami hihetetlen nyugalmával néz körül, anélkül, hogy a keztyűjét vagy a fátyolát levetné).

Villányiné (végre mégis csak szükségét érzi, hogy megszólaljon): Nagyon szép itt magánál és én csak azért jöttem ide másodszor, hogy ebben a csodálatos hangulatban megmártogassam magamat. Az eső a maga cinkostársa, - napfényes időben eszembe se jutott volna, hogy a barátságos pesti ligetből a mult századévek sötétségébe ránduljak. De az eső izgatta a fantáziámat és reszketve gondoltam az öreg omladékra, melyet kivül hideg zuhatagok verdesnek s amelyben a gyerekkorom Nautilusának minden keleti kényelmét megtalálom... Ezért jöttem ide, - és még valamiért, amit nem árulok el, mert nagyon is elbízná magát...

A gróf (egy alig észrevehető mozdulattal lesegíti a Villányiné kabátját s a kalaptűt is kiszedi a sapkájából, mely nagyszerűen illett gazdag, vöröses hajfonatához): Legyen jószívű és árulja el, igérem, hogy szerény maradok, mint egy zárdanövendék.

Villányiné: Azért jöttem újra ide, mert a multkor bebizonyította, hogy jó fiú, aki megérdemli, hogy olyan barátnője legyen, mint én vagyok. Magának nincs anyja és felesége sincs, - és maga rászorul egy drága, komoly és becsületes kis nőre, aki a rosszaságtól, a könnyelműségtől visszatartja.

A gróf (a pohárszék, a teaasztal körül foglalatoskodik): Annyira inklinálva vagyok minden rosszra?

Villányiné: Maga is katona, magát is elrontották a haszontalan asszonyok, akik képmutató madonnaarcokkal bolondítják el az ártatlan, nagy fiúkat. Szüksége van valakire, aki az anyja és a huga is egy személyben, aki meg fogja értetni magával, hogy hiába viseli a király ruháját, hiába tartogat száz szerelmes levelet a fiókjában, eddig tulajdonképpen nem ismerte az asszonyokat...

A gróf (a szamovár körül pepecsel s bort önt a szivárványosan csillogó poharakba): Nem!

Villányiné: A multkor kedves és illemtudó volt, megérdemli hát, hogy egy kicsikét könnyelmű legyek a kedvéért. Nagyon helyénvalónak találja, hogy én titokban idejövök magához?

A gróf: Elragadónak találom, kis anyám!

Villányiné: A világ aligha találna annak, - de én tudom, hogy maga egy jó és engedelmes nagy fiú, aki sohase fog rosszat gondolni a barátnőjéről. Mindig jól fogja viselni magát?

A gróf (lelkesedve): Oly jól, mint az angyalok húsvét vasárnapján.

Behúzódnak a legmagányosabb sarokba, melyből kéjes borzongással lehet hallgatni az utcán sivítozó őszi szelet s a rézcsatornában lefolyó eső mormogását. A nyitott kandalló tüze piros foltokat vetít a szőnyegre s az ajtók félrehúzott függönyein át végig lehet látni a kivilágított szobasoron, mely egy színpadi dekoráció hatását teszi. Az otthoniasság valami csodálatos érzése lesz úrrá rajtuk, a nedves, téli esték otthonossága, mikor az ember kényelmesen összekuporodva olvassa egy angol regényből a szenvedő szerelmesek történetét.

A gróf: Csöngessek az inasnak, vagy megelégszik vele, ha én szolgálom ki?

Villányiné: Az a szegény aggastyán már bizonyosan a fejére húzta a hálósapkát, - szívtelenség volna, ha a nyugalmában megzavarnók.

A gróf (fölteríti a kis asztalkát, meggyújtja a borszeszt a szamovár alatt, újabb csillogó színű italokat szed elő a régimódi kredencből s oly izgatottan rendezkedik, mintha egy háromszáz terítékes lakomára készülne): Persze nem szabad megfelejtkeznie róla, hogy egy ügyetlen agglegény a házigazdája!

Villányiné: Ne juttassa eszembe, mert még el találok sülyedni szégyenletemben. Hadd élek abban az illuzióban, hogy a háziasszony rögtön belép a szomszéd szobából.

A gróf: Igy jobb szeretné?

Villányiné: Mondhatnám, hogy igen, de őszintén bevallom, hogy ezt az illetlen helyzetet sokkal kedvesebbnek találom.

A gróf (mindjobban elérzékenyül): Drága kis asszony!

Villányiné (kipirulva kanalazza a teát és közben kacér pillantást vet a grófra): Maga drágának talál, de gondolt arra, hogy mit szólna az uram, ha erről a titkos vendégeskedésről tudna?

A gróf: Ne beszéljen most az uráról, - ebben a gyönyörű órában hadd higyjem, hogy a maga életéhez nincs köze idegen férfinak. Ahogy most itt ül nálam, ahogy az édes, szelid, kislányosan ragaszkodó kék szemébe nézek, egy pillanatig az az illuzió fog el, hogy maga az én számomra született, hogy velem együtt fog megöregedni, hogy maga a gondviselésem asszonya, akit öntudatlanul kerestem, mióta az utolsó gyermekcipőmet levetettem. Az anyám is, a hugom is, a szerelmesem is, a drága és édes párom, akit titokzatos hatalmak már a bölcsőben eljegyeztek velem. Nem érzi, hogy meg kellett találnom magát? Nem érzi, hogy soha férfi nem állhat oly közel magához, mint én? Nem érzi, hogy mindenki idegen magához rajtam kivül, s hogy mi már valami rejtelmes, távoli világban is ismertük egymást, valami fantasztikusan elmosódó világban, melyet csupán az álmainkban látunk viszont?

Villányiné (beleharap egy mignonba, megmártja a nyelvét a sherryben s kicsit gúnyosan, kicsit meghatottan mosolyog, de az arca ég, a szeme csillog és hófehér kezében reszket a velencei pohár): Lássa, ez nagyon kedves magától, nemcsak uzsonnával kinál meg, hanem érdekes regénytöredékekkel is mulattat. Ezt, ugyebár, valami német szerző irta? Fogadni mernék rá, hogy német regényből citált, mert a távoli világokban leginkább a Spree partján hisznek.

A gróf (a felindulástól kipirulva nézi a fiatat asszonyt, akinek karcsú alakja szinte remeg a belső izgatottságtól, bár ajkairól most se tünt el az irónikus vonás, mellyel eddig az éhes férfiak közt végighaladt. De ez a vonás mindjobban elmosódik az arca szentimentális vonaglásában s a férfi most már teljes tudatában van annak, hogy győzelme legfölebb csak pillanatok kérdése. A bizonyosság oly boldog izgalommal tölti el, hogy fagyos hidegség fut végig rajta, s csak nehezen tudja megállni, hogy a foga vacogását eltitkolja): Hiába gúnyolódik, maga is reszket a gondolatra, hogy egyedül van velem! Miért jött volna ide, ha nem azért, hogy mindazt elmondjam magának, amit már hónapok óta bizonyosan tud? Maga az enyém, jobban az enyém, mint az uráé, hiszen az arca, a szeme, a lélekzetvétele, a hangja remegése is elárulja, hogy szeret, hogy vágyódik utánam, hogy az élete minden boldogsága csak tőlem függ. Miért küzd az ellen, amire minden érzése, minden idegszála kényszeríti? Nézzen a tükörbe: az arca ég, a szeme ragyog és legszívesebben sírni szeretne a boldogságtól, hogy mindezt végre vakmerően elmondom magának.

Villányiné (nagyon sápadt, de még mindig fenntartja a külszínt): A szerelmes szerepekben már csak jobban szeretek egy színészt.

A gróf (megfogja a kezét): Mondja a szemembe, hogy nem szeret!

Villányiné (mosolyog): Nem szeretem.

A gróf: Nem?

Villányiné (behúnyt szemmel): Nem.

A gróf: Nézzen a szemembe! Nem?

Villányiné (suttogva): Nem.

A gróf: Hazudsz, hazudsz, hazudsz! Meghalsz a vágytól, hogy a nyakamba borulj, mint ahogy én is meghalnék, ha az életemből eltünnél.

Villányiné (összeszorított foggal, majdnem sikoltva): Nem!

A gróf: Itt vagy, az enyém vagy és örökre az enyém maradsz. (A józansága most már teljesen elhagyja, a szeme szikrázik s a karja eszeveszett vággyal kulcsolódik az asszony dereka köré, míg ajka hirtelen odatapad a Villányiné forró, vonagló, gyönyörű kis szájára, mely egy pillanatig kétségbeesve védekezik, hogy aztán öntudatlanul megadja magát. Hol van most az ironizáló, társaságbeli asszony, aki az imént a német regényekről és egy szinészről beszélt? Ez nem a fölényes, előkelő úrinő többé, hanem egy szegény, szerelmes kis nő, aki reszketve, gögicsélve, félig aléltan dől a párja vállára, s ostoba, értelmetlen szavakat sugdos, miközben azt érzi, hogy ezért az egyetlen óráért érdemes volt élni, hogy most már a haláltól sincs mit félnie többé. És ekkor sír is, nevet is, és a szeme valami sohase látott idegen, ragaszkodó és hűséges pillantással mélyed a férfiéba, aki szenvedélyesen magához szorítja.)

A gróf: Drága, drága, drága!

Villányiné: Oh, ne, hiszen azonnal meghalok!

A szél sivít, az eső lankadatlan erővel csapkodja a rézcsatornát és egy távoli toronyban hetet üt az óra. A titokzatos, mély kongás belevész az özönvízként hulló őszi záporba.